Irodalmi Szemle, 1980

1980/10 - Bereck József: A szellem szolgálatában (elbeszélés)

tagbaszakadt elnöke panaszolta, olyan komikus ünnepélyességgel, hogy világossá vált: a kézről kézre járó borosüveg az ő széles markában is jócskán elidőzött.

De hagyjuk a kitérőket. Az elöljárók évtizedek óta mást sem csinálnak, csak lótnak- funak, kérvényeznek, könyörögnek és lefizetnek, viselik a közélet dögnehéz terheit, hízelegnek, megalázkodnak vagy éppen az asztalra csapnak, csak hogy elégedett legyen a falu népe; és azt hiszi ez a jámbor népség, hogy avval a néhányezer koronával, amit azért kapnak, minden meg van fizetve. De meg lehet-e fizetni a kikészült idegeket, a gyomorfekélyt és az infarktust, amely úgy ólálkodik az embetr szíve körül, mint agy kiéhezett hiéna? És kit cseszegetnek fölülről, ha valami nem stimmel? Egyre sűrűbben jártak körbe a borosüvegek, a kiürült helyébe mindig újabb került.

Az éjszakai kesergés a fiatal igazgató tanító és községi tanácstag felelőtlen megjegyzésével vett igazi fordulatot. Jobb híján azzal toldotta meg társai panaszkodását, hogy számukra tulajdonképpen még ez a búcsú is munka volt; ehettek-ihattak ugyan kedvükre, de azt már nem engedhették meg maguknak, hogy színes papírrózsákra lövöldözzenek, vagy beleüljenek a boldog és gondtalan gyermekkor emlékét őrző ringlispílba. Szavai hallatára Taurusz Géza imbolygó léptekkel az Elsőgyöp felé vette az irányt, ahol a vándorringlispíles Kašparu úr népszórakoztató szerkenytűi árválkodtak a kora hajnali derengésben. A lötyögő melegítőben, álmosan előkászálódó öregúr szelíd ellenkezését megtörvén, a díszes társaság hamarosan a roggyant botlófűzfák koronái fölött röpködött, mámorosán kurjantgatva, cseppet sem tartva a fenyegető veszélytől, amely pedig közismerten velejárója minden féktelenkedésnek. Ez a fenyegető veszély Kašparu úr személyében már le is heveredett az egyik fűzfa tövébe, s mohón kezelésbe vette a gondjaira bízott borosüvegeket. Az eredmény várható volt: a bor Kašparu urat a mélységes álom börtönébe zárta, melynek vastag falait később a körhintázók rémült ordí- tozása, kétségbeesett könyörgése, az ájulás közeledtét jelző öklendezése és hörgése sem volt képes áttörni.

Kora reggel — a szeneskamra rozoga ajtajának résein át jól láttam: a telep felé bicikliző etetőknek csak az öregebbje mutatott hajlandóságot, hogy a ringlispílest fölrázza kábulatából.

K. MIHÄLYNÉ, A MOSTANI TAKARÍTÓNŐ RÄM DOBÁLJA AZ ÚJSÁGOKAT, hogy majd a hideg napokon legyen mivel begyújtania. Ezért, ha a parányi ablakon és az ajtó ujjnyi széles repedésein világosság szüremlik be ebbe a hodályba, Pravdák, Oj Szók, Szabad Földművesek, Kis Építők, Tábortüzek és képes hetilapok között válogathatok. így találtam rá B. J. dőlt betűkkel kinyomtatott rövidke írására az Űj Szó egyik számában. Azt beszélik, hogy B. J. író. Ilyen még nem akadt azok között, akik hosszú pályafutásom alatt az ülőkémet koptatták. Ha jól értettem, ebben az írásában az iskolaéveire emlékezik. Nem mondom, elszórakoztatott, de egyszersmind arról is meggyőzött, hogy a múltat általában kifényezi az emlékezés... Így kezdi: „Mainapság, amikor egy-egy próza- és versmondó vetélkedésen vagy akár irodalmi színpadi előadáson saját szövegemet, rövidebb-hosszabb mesémet, elbeszélésemet, novellarészletemet hallom visz- sza időnként a pódiumról, főleg iskolás korú gyermekek szájából, egy kissé szégyenkezve gondolok rá, hogy számomra immár másfél évtizede varázslatos erővel bíró leírt szó értelmes-szép elmondásának, közvetítésének nagyon sok egyéb érzést meghaladó örömében hosszú iskolás korom éveiben valahogy nem volt részem.” Szóval már odáig jutott, hogy nemcsak kinyomtatják, hanem elő is adják a műveit. Nem is mondom! Pedig szegény anyja mennyit kesergett, amikor otthagyta a főiskolát s újsághoz szerződött. Nem lett belőle tanító úr... Már régebben is találkoztam a Sarolta révén idekerülő újságokban néhány novellájával, elbeszélésével, de azok nem tetszettek. Kitalá- ciók... Minek tagadnám, arra gondoltam, hogy olvasmányaiból lopkodja őket össze. De nézzük csak tovább: „Pedig sokat olvasó gyerekként nyilván fogalmam, készségem is lett volna hozzá, bátorságom emlékezetem szerint volt is, s a gyermeki szereplésvágy egészséges belső kényszerének sem éreztem hiányát, mert hiszen melyik az a gyermek, akinek mellét ne feszítené a gyönyörűséges olvasással megszerzett nÉérhetetlen gazdagság érzése.” Hogy sokat olvasott, az igaz, mert ötödikben már a Pál utcai fiúkat dug- dosta a padban, de a bátorságot nem írom alá. Utólag mindig bátrabbnak hiszi magát az ember, mint amilyen valójában volt. Ha jól emlékszem, Csuccsának csúfolták, és nagyon is félszeg gyermek volt, még ha, mondjuk, eszes is; de félénksége folytán