Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)
ben, s ott Is feketén, nincsenek. Nem találkoztam a Lujza utca három világával sem, mint Kovács Magda, akinek hányattatásai végül is egy szuggesztív novellát szültek. A „kétlelkű embereket” viszont akiknek kezét a falu már elengedte, de a város még nem fogta meg, s akikről Duba Gyula elbeszélései vallottak irodalmunkban eddig a leghitelesebbe^ ismerni vélem. A vidék csöndje jobban vonz, mint a forgatag, lárma, vakító neonreklám. Ha akarod, tekintsd szimbolikusnak: kényszerűen együtt éltem a fővárossal, aztán egyre messzebb távolodtam tőle. Előbb árnyékába, az akkor önállö életet élő Pozsonypüspökibe, később meg ide, a már csallóközi Somorjára húzódtam vissza. Amikor megismertelek, verseket írtál. Jelentkezni is versekkel jelentkeztél az Irodalmi Szemlében, a Hétben; Bábi Tibor annak idején ígéretes költőként mutatott be a Vasárnapi Ü/ Szóban ... — Kritikusaink, szerkesztőink mindig is könnyen osztogatták a megtisztelő címeket. Bábi, s ezt az érintett jogán mondom ilyen határozottan, tévedett. Erről, önkritikámat fejlesztgetve, az akkoriban a Szemlét szerkesztő Tőzsér Árpád próbált meggyőzni — sikerrel, hiszen az ő biztatására adtam fejemet a recenzió-, majd a kritikaírásra. Tőzsér úgy látta: verseimben, pontosabban: verspróbálkozásaimban, az elméleti tudás túlten- gése következtében, van valami csináltság, tudálékosság. Lehet, hogy egyszer megpróbálkozom avval, hogy rácáfoljak. Annyi viszont tény, hogy ő segítette világra a bennem lappangó kritikusféleséget. Hozzájárult ehhez az az erős hatás is, amit az egyetemen a Zeman László nevéhez fűződő irodalomelméleti, stilisztikai, poétikai előadás- és vizsgasorozat tett rám. Ezekben a diszciplínákban a magyar tudomány mintha túlságosan is hagyományosnak bizonyult volna, mintha elvesztette volna a kapcsolatot a század iskoláival. A formalizmus, a strukturalizmus, a „close reading” ábécéjét így hát Zeman tanár úr ismertette meg velünk. S itt volt a „helyi” hagyomány: Mukafovsky- prágai iskolája is! Ha ehhez hozzászámítod, hogy anglicistaként hozzájutottam a vers- és képértelmezés apróságait mikroszkopikus figyelemmel vizsgáló újkritikusok munkáihoz, nem csodálkozhatsz azon, hogy úgy rántott magához az új irodalomtudományi elméletek egyvelege, mint vasat a mágnes. Ezek a hatások vezettek — amellett, hogy nagyra tartóim a filoszi aprómunkát is — a kritika felé. Gyökereit valahol a gimnáziumi irodalmi színpadi munkájában találod meg, a törzsét, növekvőiéiben, az egyetemi és Irodalmi Szemle-beli élményekben, két ágát eddigi két kötetemben, melyeket Inkább tartok kísérletnek, mint megvalósulásnak. Már első kritikagyűjteményedben, A vers túlodalán-ban modell értékű ars criticát választottál: „A jövő útja — ha egészséges, erős irodalomkritikát akarunk teremteni — egy olyan szintézis jelé kell, hogy vezesseni amelyben a Fábry-jéle valóságérzék és etikai érdeklődés egyensúlyba kerül az esztétikai elemzéssel, az irodalmibb és mű- központúbb gondolkodással: egy olyan kritikai eszmény jelé, amelyben a »valóságiro- dalom« és »az irodalom valósága* fogalmak nem dilemmát, hanem egy és ugyanazon dolog dialektikus egységét jelentik.” Érzésem szerint e szintézist még nem sikerült megteremtened. Amíg A vers túloldalán-ban a részletes, a szöveg apró rezdüléseire is figyelő széptani fejtegetések mellett bukkannak föl az elemzett művek történeti-tár- sadalmi-közösségi aspektusai, addig a Mérlegpróbában az utóbbiak a hangsúlyosabbak, nem pedig a szövegközpontúság. Ügy is mondhatnám: első köteted az ígéretes esztétát mutatta föl, a második viszont a felelős hangú irodalmi publicistáról vall. Mi indokolja kritikáidnak ezt a felemás jellegét? — Mindenekelőtt az, hogy keresem önmagamat. Két kötetnyi kritikát, amely pedig érett embert kíván, úgy vélem, harmincévesen csak a csehszlovákiai magyar irodalomban követhet el, megbocsátandó ifjonti bűnként, az ember. Abban a modellban, amit fölvázoltam, különben nemcsak nagy lehetőséget sejtek, hanem kihívást is látok .— mindenekelőtt a magam számára. Fábry Zoltán publicisztikus kritikát teremtett, s alkalmi recenzenseink, kritikusként is megszólaló íróink többnyire az ő nyomán járnak ma is (persze nem Fábry színvonalán!]. Irodalomtudományi gondolkodásunk megújítóitói — gondolj csak például Zsilka Tiborra — viszont idegen az effajta közösségi indulat. Nem az arany középutat keresem én, hanem etikum és esztétikum, esztétikum és etikum egyensúlyát. Végső soron: az irodalom sajátszerűségét) amelyről irodalmunk —
