Irodalmi Szemle, 1980

1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)

József Attila Irodalmi Színpadnak, pontosabban: vezetőjének, a csupa szív Vass Ottó. nak is. Tanári és emberi erkölcsét, rendezői magatartását mi sem példázza szebben, mint hogy maga is elvegyült az alkotó közösségben, egyenrangúnak tartva magát diákjaival. A Jókai-napokon nagydíjat nyert Alfa, béta, gamma című összeállításunk két versét, Vihar Béláét a fagyhalállal viaskodó katonáról és Janiusz Ritszoszét a görög lágerek világáról, annak idején én fedeztem föl. Jutalmul rögtön „segédrendezővé” ütött. Mondanom se kell, több volt ebben az ő gesztusából, mint az én szakértelmemből. Ma már nem is ezt tartom fontosnak, hanem azt, hogy verselemző és -értelmező kézségem (ha van ilyen)i ott és akkor, Ipolyságon, a hatvanas évek derekán, irodalmi színpadi munka közben kezdett alakulgatni.

A kisszínpadi mozgalomtól azóta sem váltál meg, a somorjai CSEMADOK Üzenet Irodalmi Színpadának egyik vezetője vagy. Igényes összeállításaid méltán sorolhatók a mozgalom csúcsértékei közé. Milyennek látod kisszínpadi mozgalmunk jelenlegi helyzetét, eredményeit és jövőbeni lehetőségeit?

— Azok közül, akik Vass Ottó „iskolájába” jártak, nem én vagyok az egyedüli, aki a diákköri élmények hatására visszatért a mozgalomba. Volt olyan Jókai-napok, ami. kor egész seregre való egykori ipolysági diák verődött össze Komáromban; olyanok, akik szűkebb pátriánk más-más vidékére sodródva ma már rendezőként, összeállítóként, zenei vagy technikai munkatársként adják tovább tapasztalataikat a mai tizenéveseknek. A rendszeres munka — az olyan, mint a másfél évtizede buzgólkodó Vass Ottóé

— egyúttal kádernevelés, folytonosságbiztosítás is.

Akár iskolai, akár iskolán kívüli tevékenységről van szó, helyzetünkben roppant fontosnak tartom az amatőr művészeti mozgalom sorsát. Ha a társadalom alapsejtje a család, akkor a nemzetiségi társadalomé azok a kis közösségek, melyeket az irodalmi színpadok, énekkarok, tánccsoportok és újabban a művelődési klubok alkotnak. E kisközösségek csoportlélektanát még senki sem vizsgálta, pedig abból a nemzetiségi társadalom lélektanának bizonyos vonásaira is következtetni lehetne. Mi verbuválja egybe az embereket? A magányoldás vágya, a társkeresés? Az a szándék^ hogy megszüntessék azt a fajta elszigeteltséget, amely mikrotársadalmunkban is egyre gyakoribb, ám egyre nem kívánatosabb jelenség? Hogy kilépjenek a mindenhatóvá avatott anyagi jóléttel körülpárnázott lakás ajtaján? Hogy művelődjenek? S ha igen: pusztán az önképzés érdekében, avagy inkább úgy, hogy a másokat nevelést (is) szolgálják? Izgalmas kérdések ezek; szociológusok tollára kívánkozók.

A somorjai Üzenet kisszínpadban, melyet Szilvássy József barátommal közösen vezettünk, azt a célt tűztük magunk elé, hogy a közösségi formájú önművelést társítsuk az amatőrizmus által lehetővé tett maximális művészi igényességgel. Díjakat és tapsot a színpadon látott produkciókért kaptunk; fontosabb azonban az, ami a színfalak mögött s a próbákon történt. Reálszakos egyetemista szereplőink, munkásfiataljaink az ötévi együttdolgozás során, úgy érzem, nemcsak fogyasztói, hanem tudatos figyelői lettek annak, ami kultúránkban történik Rányílt a szemük a valóságra. E szemrányitást — és szemrányittatást — műsorválasztásunkkal is próbáltuk elősegíteni. Első műsorunk, a Hej, Dunáról fúj a szél, csallóközi életképekből állt össze. A második, a Rege a tűzről és a jácintról, Nagy László azonos című poémáját vitte színre. Páskándi Géza Távollevők. .. című abszurdoidjával (ahogy a szerző mondaná) a nemzetiségi együttélés fonákságait mutattuk fel. A Szovjetunió finn-ugor népeinek költészetéből összeállított szövegkönyv fő témája az anyanyelvhez való hűség volt. A Zs. Nagy Lajos verseiből és prózájából összemontázsolt Emberke, küzdj! című pódiumjáték groteszk tükörben mutatta föl emberi-nemzetiségi önmagunkat. Nevünk, az Üzenetj arra kötelezett bennünket, hogy közösségi gondolatokat üzenjünk nézőinknek. Célunk sohasem a Jókai-napokon való részvétel volt; rengeteget tájoltunk, néhány műsorunk húsz-huszonöt előadást is megért, pedig a rendező, Szilvássy József, nem törekedett holmi lapos közérthetőségre, s bátran alkalmazott olyan megoldásokat is, melyek bizony elképesztették a modern színház formanyelvéhez nem szokott közönséget.

Kisszínpadi mozgalmunk ma sem jobb, se nem rosszabb, mint kultúránk egésze. Elegyes színvonalú. A színházi ábécével küszködő csoportok mellett voltak és vannak kitűnő — országos és magyarországi mérce szerint is kitűnő — együtteseink. Ilyen volt a dunaszerdahelyi Fókusz> ilyen manapság a kassai Szép Szó. A kezdő csoportok