Irodalmi Szemle, 1980
1980/3 - Tóth László: „Mert dolgozni muszáj...” (beszélgetés Zalabai Zsigmonddal)
Tóth László „MERT DOLGOZNI MUSZÁJ..." Beszélgetés Zalabai Zsigmonddal „Zalabai értő műelemző, poétikai szempontjainak gazdagsága, képfejtő és ritmusma- gyarázó képessége különösen megbízható. Külön érték kötete elméleti és ideológiai vonatkozásainak gazdagsága, .. ítélkezéseiből egy irodalompolitikai koncepció körvonalai is kibontakoznak, s ebben előkelő helye van az egyetemes emberi és specifikusan csehszlovákiai magyar vonatkozások egyensúlyának, a modernség és hagyomány egymást gazdagító kölcsönhatásának, az esztétikai értékeknek, eredetiségnek, sajátos hangvételnek és újításnak, kísérletezésnek egyaránt.” Egyik magyarországi kritikusa, Gö- römbei András jellemzi e szavakkal Zalabai Zsigmond tanulmányainak első gyűjteményét. A fiatal kritikus második kötetében Szeberényi Zoltán „a felelősség és anyag- ismeret” könyvét látja. Milyen emberi vonások egészítik ki e kritikusi arcéit? Útközben, míg Somorjára visz az autóbusz, emlékképek idéződnek föl bennem róla. Láttam őt diákszálláson angcl nyelvkönyvek és magyar versek fölé görnyedve; láttam az esztergomi piacon savanyú káposztát eszegetve; egy-egy kávéházi, szerkesztőségi vagy írószövetségi vitában fölhevülni; gyermekeivel: Enikővel és Attilával; diákok vagy idősebb parasztemberek körében irodalmi értékekről, a szlovákiai magyar költészetről megfontoltan magyarázva; láttam formás fiatal lányok után megfordulni; láttam irodalmi színpadot rendezni, és láttam a somorjai CSEMADOK szervezet faliújságjára képeket és plakátokat fölragasztani, néprajzi tárgyakat gyűjteni a város honismereti házának gazdagítására, láttam citerázni és népdalokba feledkezni... Most itt ülök háromszobás kilencedik emeleti lakásában, könyvek között a dolgozószobában; konyakot iszunk, s bár régóta ismerjük egymást, hisz egy idő tájt csatlakoztunk, a hatvanas évek végén, az Irodalmi Szemle Vetés csoportjához, most mégis akadozva indul a beszélgetésünk, tanulgatjuk a kettőnk kapcsolatában újszerűnek bizonyuló szereposztást. Ezt megkönnyítendő, hol is kezdhetnénk másutt, mint az elején? Milyen volt a mostani harmincévesek gyermekkora Ipolypásztón? Bele tudtál-e illeszkedni szülőfalud gyermektársadalmába? — A gyermekkor? Mindenekelőtt: gyermeki volt. Számtalan kalandjáról a csínytevésekről s az Ipoly-parti élményekről, melyekben bőven volt részem, hiszen könnyen barátkozó, mi több, eléggé vadóc surbankó voltam, nem itt és most, hanem egy ifjúsági regényben lehetne igazán vallani, ha megírására netán rávinne a merészség. Számomra a falu kezdetben, tizenegynéhány éves koromig, a természettel való közvetlen kapcsolatot, a halász-, vadász- és madarászromantikát jelentette. Baglyokat, vércséket, sasokat neveltem a magam gyönyörűségére, s mivel etetni is kellett őket, időm nagy részét verebészéssel, halászattal töltöttem; madaraim kedvéért még hörcsögöt is öntöttem. Sokáig erdész akartam lenni; ne kérdezd — hisz magad is szerkesztő vagy —, megbántam-e, hogy cipőimmel-ruháimmal együtt kinőttem a természetromantikát is. Ilyen élményei, melyekhez jó néhányat hozzátehetnénk, mindegyikünknek vannak, akik abban az időben falun nőttünk fel. — Akkoriban fogalmam sem lehetett arról, mi az a szociológia; ma azonban úgy látom, hogy gyermekkorom — s talán nemcsak az enyém, hanem az egész nemzedéké
