Irodalmi Szemle, 1979

1979/1 - NAPLÓ - Bereck József: Holnap kimennénk Hantóba, R. bácsi, a kedélytelen kézbesítő

gal, cserepes szájjal, taplóvá szikkadt torokkal, sajgó derékkal és rogyadozó lábbal, s este az apai ház birsalma szagú konyhájában jámborul tűröd majd, hogy anyád félénken évődve megslmogassa nagydarab fiát, akinek a kasza ilyen gyalázatosán megette a vacsoráját. A fél kilencessel érkezel vissza ide, a városba, ahol szombat lévén ismét melegvizes nap lesz, már ma kéjes borzongással gondolsz a holnapi fenyőillatú vízre, amely egy bizonyos hőfokon minden görcsöt, minden keserőséget fölold, jólesik majd a törülköző érdessége, a hamarjában szájba szökkenő cigaretta, a bő fürdőköpeny,

R. bácsi, a kedélytelen

R. bácsi középtermetű, egészséges színű, fürge járású, ám örökké mosolytalan, zord, látszólag reménytelenül kedély nélküli ember — postai kézbesítő — volt. A falu házsorait járva nap mint nap, levéllel vagy egyéb küldeménnyel ritkán tért be hozzánk gyermekéveim hosszú időszakában, s ha olykor igen, szívünket máris jeges borzongás környékezte meg, mert egy-egy betérte utólag mindig sokat emlegetett, felejthetetlen eseménnyé vált. Vagyis azzal közvetlenül kapcsolatossá.

így lehetett ez például azon a háborús nyári délelőttön is, amikor a faluhoz közeli Oszóban arató szüleim után fölismerhető közelségbe került — egészen a dülő- út éles kanyarulatáig elgyalogolt a fröcs- csenős, langymeleg porban, s a gyászoshangos füttyentésére, a kaszálás ritmusát kényszerűen megszakító apámnak — aki akkoriban természetesen még nem volt az

— s a maroknyi búzát ijedten a keblére vonó anyámnak — ki szintén csak később örülhetett nekem, megszülető gyermekének —, és a sasmadár szárnycsapásainak kifejező utánzásával jelezte sajnálatos küldetését. Onnan, a suta botlófűzfákkal árnyékolt földvégről jól láthatta, miként vágta földhöz arató szerszámát a könyörtelen S. A. S. behívó címzettje, s miként

melyet most, idáig jutva aggodalmaskodó gondolataidban, szorosabbra vonsz a tested körül. Kíjösz majd ide, a balkonra, hogy az ötödik emeletről gondolataid röp- penését a tekintet is követhesse, megállapítod, hogy a környező tömbházakban kihunyóban a fények, lent a Partizánban záróra, Betka néniék a krómozott sörpulton kis oszlopokba rakják a rengeteg aprópénzt, a múzeum körüli orgonabokrokban fülemüle szól, az égen telihold világít, a teliholdban még mindig az a lompos medve, melyet gyerekkorodban képzeltél oda.

Bereck József

kézbesítő

hullott ki hadiözvegy-jelölt fiatal asszonya kezéből a sarló, s tehetetlenségében fogcsikorgatva — mert vigasztaló szót szólni nem tudott — zárta kopott fedelű, pöndörödött sarkú kézbesítőkönyvecskéjébe a legszebb munka verejtékében úszó fiatal apám pillanatok alatt iszonyúan elbizonytalanodott kézírását, s később, néhány hónap múltán, szokásától merőben eltérően, szinte ujjongva lobogtatta már messziről elszorult szívű anyámnak a rettegve várt papírt: csak frontsérülése s nem halála hírét hozta sas-mozdulatokkal elszólított urának.

Mondom, nem sok örömünk volt R. bácsi egy-egy megjelenésekor a későbbiek során sem, mert a negyvenhétben kitelepített nagyszámú rokonságunk is csak a falutól, a szülőföldtől való kényszerű elszakadás és a reménytelenül gyötrelmes baranyai otthonteremtés keserveit panaszolta folyvást kockás füzetlapokra írott leveleiben. Szüleim tanúsága s jómagam első élettapasztalatai szerint mi, itthon- maradottak sem tudtunk válaszleveleinkben sokkal szívderítőbb képet festeni nekik akkori életünkről, sorsunkról. S R. bácsi, akiben, mondom, a korhoz hasonlóan nem volt semmi reneszánsz, rezzenéstelen arccal halászta elő öblös oldaltáskája mé