Irodalmi Szemle, 1978
1978/7 - NAPLÓ - Bereck József: Nem lett pör belőle, avagy a Szemle mint koronatanú
NEM LETT PÖR BELŐLE, avagy a Szemle, mint koronatanú Azért futok, mert rettegnek tőlem, mint a vihart keltő garabonc-deáktől, pedig a fejem érettük törtem s vérüktől vérem el sohase pártol. (Nagy László: Bolyongó) Hetvennégy őszét két esemény (és egy belőlük eredő harmadik: e rövidke visszaemlékezés tárgya) tette számomra máig emlékezetessé. Vihar előtt címmel könyvesboltokba került első könyvem, s a lakásépítő szövetkezet is abban az időben adta át nekem a járási székhelyen épült, tetszetős belső kiképzésű egyszobás szövetkezeti lakásom kulcsát. Valószínűleg a véletlen időzítette így e számomra mérhetetlenül fontos két eseményt, ám várható volt dolgaim ilyetén alakulása, mert lassan, de megaka- dályozhatatlanul egyre távolabb sodródtam attól a falutól (és embereitől), amely pedig valahol mélyen még ma is a totális táj (és közösség) illúziójaként él bennem. Tulajdonképpen az az igazság, hogy még csak nem is védekezhettem érdemlegesen ellene, érthetően, hiszen a számitóan szigorú szülői akarat is a dolgok „természetes” folyásinak pártján állott. Diákoskodtam tehát, idegen városokban, készültem ilyen-olyan pályára, néha teljesen őszintén, ám magamat nem csaphattam be, a madár túl gyakran visszajárt; a mérleg másik serpenyőjébe egyre gyűlt a szorongás. Már a hatvanas évek közepén nyilvánvalóvá vált: egy világ készülődik elveszni bennem, feltartóztathatatlanul. S benne az én embereim. A védekezésnek talán a legkönnyebb (ám így, utólag megítélve, távolról sem a legmegfelelőbb) és minden bizonnyal a legösztönösebb módját választottam: látszólag elég volt egy-egy őszinte nekifeledkezés, máris megpendült bennem a kasza, kérődzeni kezdett a jószág, s fölbizsergett édesapám sajgó dereka. Maradt számomra tehát az írás — örök lehetőség... Mondom, hetvennégy őszén hazai magyar könyvkiadónk gondozásában végre megjelent az addig megírt novelláimnak és elbeszéléseimnek fentebb említett vékonyka gyűjteménye, s én az első szerelmi vallomás, az első férfiasnak szánt tett fülzúgásos kábulatában, tenyérnyirkosító szorongásával vártam a fűzöld könyvecske fogadtatását. Akkoriban már negyedik éve a járási lap szerkesztőjeként kerestem kenyeremet, s ez a sokak számára vonzó foglalkozás egy-két év alatt közismertté tett nemcsak a járási központban, hanem az aránylag kicsi járás területén is. Nagyon sok gratuláló kézszorítást kellett viszonoznom tehát azokban a napokban, hetekben, ám az elismerft jókívánságok java részét nyomban devalválta bennem az alkalmi gratulálők további érdeklődése, nevezetesen az, hogy második mondatuk már szinte kivétel nélkül a könyvért járó honorárium nagyságrendjére vonatkozott. Az volt a tapasztalatom s egy újabb könyvecske nemrégi megjelenése kapcsán még ma is az, hogy amikor az általában nem kétkezi foglalkozású gratuláló ismerősömnek megmondtam a való igazat, szemmel látható megkönnyebbültséggel az arcán rázott még egyet a kezemen. Volt egy gratulálóm, akit viszont távolról sem a tiszteletdíj nagysága érdekelt, hanem a harmadrangú tisztségviselők rámenős gátlástalanságával már a második mondatában fejemre olvasta a könyvvel kapcsolatos kifogásait, nevezetesen, hogy nem állítottam eléggé a haladás szolgálatába frissen megjelent könyvemet, mert nem mutattam föl kézzelfoghatóan azokat az egyébként kézzelfogható eredményeket, melyeket szeretett szűkebb pátriánk az utóbbi tíz-tizenöt év alatt elért. Valahogy hiányzott neki belőle az, amit ők („mi” — így mondta!) itt az utóbbi időben véghez vittek („véghez vittünk”).
