Irodalmi Szemle, 1978
1978/2 - Bereck József: Hajnali ügyelet, avagy egy passzív riport utólagos megjegyzetelése
Bereck József HAJNALI ÜGYELET, avagy egy passzív riport utólagos megjegyzetelése CSÖND, MINDEN MOCCANATLAN Sötét van, kora hajnali óra. Lakótömbünk körül a közvilágítás az éjszaka megázott aszfaltot csillogtatja.1 A neonégök sejtelmesen fészkelődnek a párás, ködös, egyre erősebb korahajnali derengésben. Távolabb, túl a tejszínű párasávon, valahol a szódagyér meg a gyümölcstároló és a mezőgazdasági forgalmazó vállalat telepének környékén egy fojtott hangú Diesel-motor dohog kitartó egyhangúsággal. Hatodik2 emeleti lakásom ablakában ülök. Előttem a panelházak bezárta tér, mögöttem3 feleségem s alig néhány hónapos kislányom békés szuszogása.4 Egyedül vagyok, magányos, mint az utóbbi időben számtalan éji s hajnali órán. Sóvárogva nézem a kihalt teret, a sötét ablakok százait. Várom, mikor szegődik valaki virrasztó társamul, mindennapi kenyérkereső gondja vagy éppen hajnali álmatlansága kit szólít végre a nyirkos hajnali utcára. Egyelőre azonban csönd, minden moccanatlan. PÓTCSELEKVÉS Egy ideje, holmi pótcselekvés gyanánt, az ébredéseket ügyelem. Passzív, majdnem hogy értelmetlen foglalatosság, elismerem, de az utóbbi hónapokban tűnődésre, agyam rendszeres tornáztatására, jegyzetelésre éppen a kora reggeli órákat adta meg számomra a sors.5 Előttem papír, kezemben ceruza, körös-körül ablakok százai, s Kosztolányival „arra gondolok, kik élnek itt, akiknek házi titkát, egy szorongó éji órán mindörökre ellopom”. A légiesen karcsú pincérnőét, a pedáns és pontos [reggel akár hozzáigazíthattam az éjszaka idején megálló órámat) katonatisztét, a munkába gyalog járó járási párttitkárét, a nyugalmazott magyartanárét, az ikergyermekes lányanyáét, az aprótermetű cigányprímásét, a cukorgyári művezetőét, a fiatal népiellenőrét, a Ford Taunusszal járó tévészerelőét, a vadászkalapos mezőgazdasági mérnökét, a gyerekért sóvárgó és mindmáig gyermektelen futballistáét, a körszakállas újságíró kollégáét, a pincsikutyás öreg házaspárét, a sok-sok kereskedőét, tanítóét, munkásét,6 közösségalkotó közönséges lélekét. Ezek szerint talán izgalmas házi titkok páratlan gyűjteményére tehetnék szert; ha akarnám? Inkább: ha lehetne... Amikor annak idején először néztem ki az ablakon, rögtön arra gondoltam, hogy a későbbiek során majd a ház tulajdonképpeni jó fekvésével vigasztalhatom magamat, a környező tömbházak fölött ugyanis idelátszik a tejedi és a pódafai határ egy része és a termálfürdő.7 Csak még nem szoktam meg a hatodik8 emeletről nézni a tájat Kételkedem benne, hogy valaha is megszokom. Földszintről a hatodikra9 — olyan kegyetlen ugrás ez, hogy még a kihagyott öt fokozat sem visszhangzik bennem számon- kérően. Harmincévesen végre elszakadtam a szülői háztól, kibomlottam egy nagyon erős vonzású szülői és falusi közösségből, s a centrifugális erő ide röpített. Névtábja- jelenlétre ítéltettem tehát egy újabb közösségben, amelyre az a legjellemzőbb, hogy íiem létezik. A lakótelepi építkezés jóvoltából ugyanis több mint háromszáz, időnként az erkélyre, ablakba kikönyöklő emberrel nézegethetnénk egymást, de megfigyeltem: ha ezt teszem a valaki megérzi magán pillantásomat, nyomban fészkelődni kezd és máris matat a roló zsinórja után. A KÖZELEDÉS RELATIVITÁSA Két10 év alatt csaknem mindenkit megismertem a néhány tömbház11 környékén. Nem állítom, hogy névről és kölcsönösen, de ilyen is sok akad közöttük. A fölöttem lakó fiatal tanítóval például főiskolai diákéveket töltöttem együtt,12 a népi ellenőr közeli rokonom, a nyugalmazott magyartanár egykori gimnáziumi tanárom, a körszakállas újságíró szerkesztőségi munkatársam, s még folytathatnám a közösségi együvé tartozás
