Irodalmi Szemle, 1978
1978/8 - NAPLÓ - Szabó Béla: Találkozás Osvát Ernő szerkesztő úrral
Találkozás Osvát Ernő szerkesztő úrral Meleg Júniusi nap volt, dél tájban lehetett, az Andrási úton baktattam a Korona kávéház felé. Még sosem jártam ott, a járókelők kérdésemre azt mondták nekem, hogy csak menjek, menjek egyenesen tovább ... nem tévedhetek el, ott van az operaház közelében, egy sarokházban. így is volt. Amint beléptem a kávéházba, enyhe hűvösség fogadott, s én zavartan körülnéztem. Néhány vendég, amolyan kopott magamfajta lézengett ott, tekintetükben volt valami, ami elárulta, hogy ők is Osvátot várják, akárcsak én. Ez a tudat megnyugtatott, legalább nem leszek egyedül, és hirtelen elhatároztam, hogy leülök, egy feketét még megfizethetek. — De többet nem — gondoltam magamban. Nadrágzsebemben mindössze egy ezüst pengőt szorongattam, ez volt a vagyonom. Hogy miként lesz tovább? Nem tudtam én erre a választ, minduntalan elhessegettem magamtól, nem engedtem, hogy eluralkodjék rajtam, amig nem beszélek Osváttal. Mert eddig nem beszéltem vele, csak reggel kilenc órakor becsengettem a lakására. Amikor ajtót nyitott és meglátott, kissé ijedten elmosolyodott és azt mondta — Ugye, maga az a fiatalember — majd azzal folytatta, hogy most nincs ideje, jöjjek délben a Koronába. Amikor látta riadt tekintetemet, megveregette bátorítóan a vállamat, és azt mondta, — nem baj, ne aggódjon, a vendégem —, aztán még hozzátette: — A kávéházat megtalálja az Andrási úton. Én ezután mélyen meghajoltam, majd igent bólintva eltávoztam. Örültem, hogy láttam Osvátot és hallottam a hangját. Őszülő haja volt és nagy sötét szeme, amely vastag szemüvegén keresztül kutatott valamit az emberen. Arra gondoltam, hogy olyan, amilyennek elképzeltem. De honnan tudta, hogy én vagyok az a fiatalember? Erre nem tudtam rájönni. De nem is törtem rajta sokáig a fejem, mert valami egyre nagyobb tért hódított bennem. Éhes voltam. Igaz, az ezüst pengőt a zsebemben szorongattam, s ezért vehettem volna zsemlét, tejet és egy darab vajat, fejedelmi módon megreggelizhettem volna ... Hisz Osvát személyesen mondta nekem, hogy a vendége leszek. Istenem, milyen szépen mondta ezt a szót, hogy vendég ... Csak azok tudják ilyen szépen kiejteni, akik szeretik az embert megajándékozni. Ennek ellenére nem nyúltam az ezüst pengőhöz, nem mertem; a legnagyobb bajba kerülhetnék, ha Osvát történetesen mégse jönne el. Valami történhetne, valami váratlan dolog közbejönne, hogy nem tudna jönni, és én az ő kontójára megreggeliznék ... Nem, nem én. Sem én, sem Osvát nem érdemelné meg, hogy az első találkozásunkon ilyen botrányos folt essék. így hát leültem, és vártam, újságot sem mertem olvasni, mert nem lehetett egyszerre olvasni és izgalommal várni, lesni, figyelni. Ogy ültem le az ajtóval szemben, hogy mindenkit lássak és tudjam, hogy Osvát mikor érkezik és hol foglal helyet. De emiatt nem kellett aggódnom, az a szemüveges magamfajta fiatalember leült az asztalomhoz, kezet nyújtott, súgva mondta meg a nevét és azt kérdezte, vajon én is Osvát szerkesztő urat várom-e? — Igen — válaszoltam. Ő erre bólintott, szerény mosoly is volt bólintásában, mint aki ezt mondja: — Ugye tudtam. — Verseket ír? — kérdeztem tőle. — Miért kérdi, talán látszik rajtam? — Nem, nem... — válaszoltam zavartan — tudja, ha az utcán láttam volna, akkor eszembe se jutna ... hisz rendesen van felöltözve, de mert itt találkoztunk ... — Gyanús lettem, mi — nevetett — nos — folytatta —, valóban költő vagyok. For- gáchnak hívnak. — És azt a másik urat hogy hívják, aki olyan gondterhelten sétál fel-alá és akinek nagyon kopott a felöltője. — Ö, az Aszlányi... Igen tehetséges fiatal író. — Azt hiszem, ismerem — szóltam, és arra gondoltam, mily nehéz lehet irodalomból megélni.
