Irodalmi Szemle, 1978

1978/1 - LÁTÓHATÁR - Mináč, Vladimír: Jozef Miloslav Hurban összegyűjtött perei (esszé) — I. Rész

Húrban egyéniségét Štúré nélkül talán valóban meg sem értenénk. (Fordítva már inkább.) Ebből az egyszerű tényből arra lehet következtetni, hogy Húrban és Štúr kapcsolata mindig alá és fölé rendeltség, a diák és a tanár, a herceg és a trónörökös viszonya. Legalábbis 1835 és 1843 között tapasztalható így. Később a viszony megváltozott, mitöbb — amint azt látni fogjuk — visszájára is fordult. Húrban sokkal később kelt emlékirata Ľudovít Štúrról félrevezethet bennünket. Ez a munka politikai célzattal íródott, sok benne tehát a pragmatikus vonás. Szerzője azt akarta elősegíteni vele, hogy Štúr politikai koncepciója és Štúr személye maga a Sérthetetlenség legyen. Húrban olyan bálvány előtt térdel itt nagy odaadással, amit őmaga teremtett; siránkozik, mint a zsidók a babilóniai vizek partján: a tettek elvesztegetett idejét siratja; sír és átkozódik.

Mielőtt Štúr tanítványa lett, csodálatosan „rendes” diák volt: pipázott, bort ivott és szidta tanárait. Járta a borpincéket, sőt a kávéházakat is, ahol — néhány rosszhírű nő személyében — a romlott világ dőzsölt kihívóan: Pozsony akkor Bécs elővárosa volt. Húrban tehát dalia, szépfiú, diák amorózó, aki a tudományt nem sokra becsüli, de annál többre a divatot. Bizony, akkoriban még nem a Slávy dcéra szonettjeit7 sza- valgatja, hanem ő maga is az „utálatos” „Mégis bunda a bunda” kezdetű magyar nótát énekelgeti a borozókban, kávéházakban. Kinevette a tanult embereket és a tanulni vágyókat, főleg a művelt szlávokat, akikre „büszke megvetéssel nézett”.

Nemzeti nevelésben nem részesült. Papi-nemesi családja magyar öntudatú. Elhagyott szülőhelye, a nemesekkel teli Beckó is magyar jellegű. Tudat alatt nem szerette — amint erről később vall — szülőhelyét: „Éjszaka értünk Beckóra. Én rövid ideig éltem itt, bár annak idején itt láttam meg a napvilágot. Beckó elég csúnyácska város. Közepén pocsolya, libák és kacsák úszkálnak benne, környékét bogáncs, csalán és szamártövis ékíti.” A trencséni iskola semmilyen tudományra nem tanította meg, csak a latin nyelvre. A kor iskoláinak átlagos szintjét meg nem haladó, „rosszul tanító” (Húrban kifejezése) iskola volt. Pedagógiailag csak „embertelenségből adott példát”, „Különféle emberek zsarnokoskodtak és erőszakoskodtak” benne. (Hurbannak mintha egyáltalán nem lett volna gyermekkora: sehol sem emlegeti, s hogyha mégis, akkor csak utalásszerűén, lírai színek nélkül. Ilyen vonatkozásban az egyetlen kivétel Kálnic: ott lakó keresztszüleinél, a jómódú Daránszky molnáréknál szívesen tartózkodott.)

A rétorika osztályába jár, amikor anyanyelvével, vagy legalábbis valami ahhoz ha sonlóval, ti. Palkovič8 cseh előadásainak nyelvével találkozik. A Sauluséhoz hasonló hirtelen fordulat 1835-ben következik be nála, éppen elkezdi a filozófia osztályát. „Én is csak álmélkodom magamon ...” kommentálja később a Štúr-társaság felé fordulását. Nem az eszme vonzotta a társasághoz — Štúr személyisége, fénye, s azt kell mondanunk, Štúr belső meggyőződése bűvölte el. Soha nem találkozott még ilyen belülről lángoló emberrel: Ű is lángolni akart. Vele és mellette.

Štúr valóban szabadon választott példaképe Hurbannak; s ez a szabad választás aztán életre szóló korlát lett számára. Egyébként minden szabad választás szolgálattal, azaz szabadságnélküliséggel végződik.

S mennyire szeretjük a korlátainkat!

Hurbant tehát először Štúr varázsa keríti hatalmába, s csak azután a Társaságot összetartó eszme. Abban a pillanatban, hogy Štúr kihúzta a lábát Pozsonyból (hogy később a haliéi egyetem aulájának padjait koptassa) hősünket ismét a latrok társaságában találjuk: „A szlovák ifjúság soraiban korábban megszokott fegyelem meglazult, a mi köreinkben is hódított a kártya, igen, a kávéházakban űzött hazárdjátékok is. A mi szánkból is zúgott az utálatos Mégis bunda a bunda.” Húrban itt egy kicsit általánosít: nem az egész pozsonyi ifjúság, csak annak egy része kezdett szabadon lélegezni a szeretett Vezér távoztával. Štúr „abszolút uralkodójuk, királyuk volt." Távollétében kiderült, hogy az acél még nem edződött meg teljesen. Húrban, Maróthy és még néhány hozzájuk hasonló legény levette a fiatalok válláról az odaadás terhét, amit azok ugyan korábban nagy lelkesedéssel elfogadtak, de ez nem jelenti, hogy az elkötelezettség kevésbé nyomta volna el lelkünket. Mert a szeretetnek, amint azt már tudjuk, ironikusak a törvényei.

Húrban tehát — legalábbis egy időre — megint dalia, sőt széltoló, azaz pozsonyi diák. Elfelejtette, kikhez tartozik, s a szokásos diákörömök és diákcsínyek többet jelentettek számára, mint az ideológiai harc.