Irodalmi Szemle, 1977
1977/1 - Bereck József: Öregem, az utolsó (kisregény, IV. rész)
BERECK JÓZSEF Öregem, az utolsó (IV.) 2 A rendőr félreállította rozzant motorkerékpárját, és lecibálta fejéről a szűk bukósisakot meg a beporosodott, régimódi védőszemüveget. — Ez az átkozott por... — dtinnyögte bosszúsan, miközben oldaltáskájából tányérsapkát húzott elő, s őszülő haját gondosan alásimítva, gyakorlott mozdulattal a fejére tette. Néhány gyors csapással a nadrágját is leporolta. Nem is sejtettem, miért intett, amikor észrevett. Porfelhőt kavarva maga után, motorját eszeveszettül túráztatva jött fel a kapaszkodón, s amikor megpillantott, rögtön intett, hogy álljak meg. Hiába tűnődtem az út szélén álldogálva, nem jöttem rá, mi a fenét akarhat. — Így ni, kezdhetjük... — fordult felém. Valósággal megdöbbentett az arca. Ugyanaz a szúrós tekintet, ugyanazok a karvalyszerű arcvonások, ugyanaz a dús, lelógó harcsabajusz, mint az állomásfőnöknek és az erdésznek. Hát lehetséges ez? Nem akartam hinni a szememnek. Attól féltem, hogy csak képzelődöm. Talán csak én láttam őket annyira hasonlóknak, de nem tehettem semmit. El sem tudtam képzelni, hogy a valóságban különbözhetnek egymástól. — Te vagy az a gyerek Csehszlovákiából? — kérdezte minden különösebb bevezető nélkül. Véreres szemébe néztem: jó vicc, miért kérdezi, ha egyszer úgyis tudja. Bólintani akartam, de még idejében meggondoltam. — Mi a neved? Hány éves vagy? Mi a foglalkozásod? A pontos lakhelyed? Gépiesen sorolta a kérdéseket, mintha nem is várt volna választ. Akaratlanul is ellenszenves volt a fellépése, s távolról sem az állomásfönökhöz és az erdészhez való hasonlósága miatt. Az bosszantott, hogy egyszerűen letegezett. Mit képzel ez magáról? Utóvégre nem vagyok már taknyos gyerek. S ráadásul külföldi... ha úgy vesszük. Döntöttem: egyik lábamról a másikra vittem át a testsúlyomat, ráérősen, hanyagul persze, és olyan hülyén néztem rá, ahogyan csak tudtam. — No, mi lesz? — kérdezite, kopott derékszíját igazgatva. — Megnémultál? Ne félj, nem maradok adósod, gondoltam mérgelődje, ha te így, akkor én is... Úgy tettem, mintha egy szavát sem érteném. Csak néztem rá nagy szemmel. — Gyerünk, gyerünk! — türelmetlenkedett. — Hogy hívnak? Hány éves vagy? Hol laksz? Felhúztam a vállamat. — Darmo sa namáhate, vôbec vám nerozumiem — mondtam. Szavaim hallatára homlokára szaladt bozontos szemöldöke. Gyanakodva méregetett. — Mi bajod? Talán nem tudsz magyarul? — Hovoril som, že vám nerozumiem — mondtam vállvonogatva, közömbös, már-már sajnálkozó arckifejezéssel, de magamban jót mulattam rajta. — Te, ne járasd itt velem a bolondját, mert.. .! Tudom, hogy felvidéki vagy. Tele van a felvidék magyarokkal. Jártam ám én arra... Igaz, még harmincnyolcban, de jártam... Méregbe gurult, teljesen őszintén, mert továbbra is a legártatlanabb kifejezést erőltettem az arcomra. Jól láttam, hogy előreugró álla alatt idegesen fészkelődik az ádámcsutkája. — Hallod-e, ne pimaszkodj velem, mert mindjárt letörülök egyet! — mondta fenyegetőzve, és közelebb lépett.
