Irodalmi Szemle, 1977
1977/3 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Cselényi László: Legenda az ifjúság vizéről avagy A kutya ugat, a karaván halad
Tanárunk, Turczel Lajos körül gyülekeztünk, ő szerkesztette az ötvennyolcas antológiánkat. Tanárunk volt Dobos László is, de vele csak később, a Szemle indulása idején kerültünk közelebbi kapcsolatba s még később jó barátságba. A másik központ pedig az ugyancsak ötvenhatban szerveződő Ifjú Szívek volt. Kon- csol Laci, Mede Pista, Simkó Tibor, Duba Gyula, Kovács Lajos, Gergely Jóska, Gyüre Lajos, Nagy János — itt, az együttesben ismerkedtem meg a legtöbbjükkel, itt formálódott nemzedékünk profilja. A Tőzsér írása és Koncsol Kovács Lajossal, Nagy Jánossal készített interjúi juttatták eszembe a szinte Atlantiszként alámerült, bűnösen elfeledett hőskort. A szinte napi vitákat, késhegyre menő összecsapásokat, terveket, elképzeléseket, szerelmeket, éjszakai, hajnalba-nyúlő dorbézolásokat. A Pirítósban, a Fekete macskában s a jó ég tudja még milyen nevű mulatókban, pincékben, lebujokban. XIV Az újságokkal s az „irodalmi élettel”, hálistennek, ebben az időben még csak alkalmi kapcsolatom volt. Általában elég nehezen tudtam zöldágra vergődni a szerkesztőkkel. A látszat azt mutatja, hogy gyors és problémamentes volt bejutásom az irodalmi életbe, a valóság ettől sokkal bonyolultabb. Olyan értelemben, hogy általában mindig a könnyedebb, problémamentesebb verseimet fogadták el inkább, s az általam súlyosabbaknak és fontosabbaknak vélteket utasították vissza. így maradt ki például az induló Irodalmi Szemlének elkészített „reprezentatív” válogatásból a „Bordal” (s maradt benne a két felszínesebb „Rapszódia” és „Somorjai lányok”), így nem került máig nyilvánosságra a már említett, s ötvenhat tavaszán kész „Csillagok”. Ennek a kalandjaira különösen élénken emlékszem, merthogy manapság is sok minden eszembe juttatja, bizonyítván, hogy nincs új a nap alatt. Már nem is a legelső időkben történt, hogy számtalan sikertelen próbálkozás után eljutottam a Csillagokkal az egyik lapunk szerkesztőjéhez. Pár nap múltán mentem az eredményt tudakolni, hát azt a jelenetet máig nem felejtem. Méltatlankodva esett nekem, hogyan merészelek ilyen verset még csak megmutatni is valakinek, nem hogy közlésre gondolni. Párbeszédünk részleteire már nem emlékszem (egykori udvarias modoromra gondolván, aligha lehetett valmi idilli dialógus), csak a légkörére, a „hangulatára”. Micsoda iróniája a sorsnak, hogy esztendők múltán újabb verseimet az első kötetem színvonalának dicsérgetésével marasztalta el, (közismert, hogy első korszakom legsúlyosabbnak ítélt verse éppen a Nap-ének, melynek első részét a Csillagok képezte). Gondolom, ennyi bőven elegendő az „irodalmi életünk”-kel, szerkesztőségeinkkel vívott, immár ugyancsak húszesztendős csatáimból. Mit mondhatok minderre, mivel vigasztalhatom magam? A kutya ugat, a karaván halad. XV Kereszt és hegedű Napfény robban feszíti a percet súlyos égi sugarak közt állok Izzó fényben tündököl a bőröm nyugalmat most csupán itt találok Zsíros földön muzsikál a testem zuhog rám hömpölyög rám az ének Tűző napfény öntözi a vérem sűrű bika-szaga van a vérnek Roppant fűben sürögnek a fürjek felhő se vet most a rétre árnyat Égnek a tűzben dalolnak a tűznek bika-foga kivirult a nyárnak Itt a dombon nyugalmas a béke fehér galamb szárnya leng a tájon Bezzeg a völgyben trombitál az ének hömpölyög a hangja hét határon Cséplőgépek dohogása hallik viharban morajlik így a tenger Égnek a tűzben dalolnak a tűznek birkóznak bőszen a szerelemmel Csitri lányok almacsecsű lányok suhogó réten susogó szekfűk Rengő válluk karcsú a bokájuk nyári fényben tündököl a testük Tündökölni tarkaszoknyás nyárban — oltani az ig-okozta szomjat
