Irodalmi Szemle, 1976

1976/8 - Bereck József: Öregem, az utolsó — I.

Bereck József

öregem, az utolsó <u

Már nincs benned a régen talpadba tört tövis.

Bs most szívedből szépen kihull halálod is.

(József Attila)

ELSŐ NAP

1

Miután tudatosítottam az egészet, majdnem elnevettem magam: két évig piszkálta az agyamat! Kát hosszú évig, te Jó isten! Hát mi vagyok én, bálna? Egyszer egy filmhíradóban láttam, hogy a marcona, szakállas bálnavadászok belelőtték a szigonyt a bálnába, de ő semmi... Csak Jó néhány perc múlva kezdett el ficánkolni.

Nem akartam, hogy észrevegyék: egyszeriben forró lett alattam a szék. Szóval így állunk: ez a rohadt Aladár nem is vak. Még ilyet!

Mintha mi sem történt volna, felálltam az asztaltól. Némi megtévesztő téblábolás után kimentem az udvarra. Asítoztak, unatkoztak, nem kérdezték, hová megyek. Azt gondolhatták, esetleg füttyemteni. Evés után általában füttyenteni szoktak az emberek. Meg böfögni, természetesen. Az ajtóban megfeszítettem a rekeszizmomat. Sikerült egy kurtát böffentenem. Persze, nem néztem hátra, nem tudom, meghallották-e.

Az utca a két évvel ezelőtti hangulatot idézte. Az átkozottul gyorsan elillant vakációm utolsó estéjének hangulatát. A sárga falu éppen így fészkelődött bele az este lompos, meleg csöndjébe. Emlékezetem szerint a kőkerítések és a palánkok is fűtőtestek gyanánt sugározták ki magukból a forróságot, amit a nap folyamán magukba szívtak.

Frankéi Dodihoz mentem elbúcsúzni, mert nekem adta apja egyik vadászkését. Az apja vadőr volt, híres nyomkereső, ő szokta kísérgetni a kétbalkezes minisztériumi vadászokat, csak éppen ült, mert titokban lelőtt egy külföldi politikusnak szánt dámvadat. Öreganyám sűrűn bizonygatta a nap folyamán, hogy illik tőle elbúcsúznom, ha már összebarátkoztunk, s valahogy úgy gondoltam én is, mert Frank tulajdonképpen jószívű gyerek volt, de utáltam, mert mindig véresre rágta a körmeit. Sokszor gon- gondoltam, hogy szarba kellene mártani az ujjait, akkor nem rágná örökké. Mégis megkedveltem, mert nagy, kerek, mókás arca volt, s őszinte, olajos csillogású, barna szeme. A vadászkés fejében, melyet otthon mindenki őszintén irigyelt tőlem, küldtem neki egy olcsó légpisztolyt.

Különben nem szeretek búcsúzkodni, gyorsan végeziem vele. Azt hiszem, egy kicsit Frank is méltánytalannak tartotta ezt, de mi mást tehettem volna, ha egyszer utálok búcsúzkodni. Meg meghatódni, ami ilyenkor szokás. Amikor a kapuban kezet ráztunk, éreztem, hogy nyirkos a tenyere. Ha nem érzem, talán meghatódtam volna.

Akkor is ilyen széles, sötét és néptelen volt az utca. A vágóhíd előtt szinte térré szélesedett. Itt az útmenti gesztenye- és hársfasor is megszakadt egy darabon. Franktól hazajövet is a vágóhíd előtt áltam meg, közvetlen a vaskarikás korlát mellett, amely