Irodalmi Szemle, 1976
1976/10 - ELSŐ KÖZLÉSEM - Tőzsér Árpád: Első közlésem
Könyvbe bukva ülök. Héja rikolt. Nem nézek fel, mégis tudom, hogy az. Elgondolom: versem is így rikolt, de hogyha nem írnám alá nevem, senki sem találná el, hogy ki volt. Csodakút Betonból van, a vödre meg ragyog, csak a vályú tudja, hogy valaha Vidrócki, a betyár, itt itatott mindig, hogyha Szombatból jött haza. Ki rikoltott? Ez a versem is illyési fogantatású, de már nem a néptribün, hanem a természetleirő Illyés sugallta. Kihívó egyszerűsége Cselényi szemében — gondolom — eretnekségnek hatott. De nemcsak Cselényi szemében. Emlékszem egy somorjai szerzői délutánunkra. Gimnazisták előtt szavaltunk, hatan-heten, fiatal költők. A vitában az egyik diák az én verseimről beszélt. Kereken kijelentette, hogy a Gyalog Péterfala határában szerinte nem vers, csak szabatos próza. A nem is olyan oktalan vélemény két dolgot jelzett. Először is azt, hogy a modernebb költői kifejezési formák 57—58-ban már nálunk is széles körben hódítottak (ezért találhatott visszhangra a mi 58-as ars poétikánk), másodszor pedig azt, hogy ugyanakkor a modern verset még a műveltebbek is csak a külsőségekben keresték, azaz versműveltségük még az iskolázottaknak is problematikus volt. A Gyalog Péterfala határában féle versek nem külsőségekben, nem megfogalmazva szállítják a költészetet. A lírai mondanivalót nem a nyelvi jelek sokszoros funkcionált- sága hordja benne. A meghatározó itt a leírandó tárgy megválasztása, másodszor, hogy a tárgy mely részel kerülnek élesebb megvilágításba, s végül nagyon fontos a fényforrás erősségi foka. A költői eszközök nem lehetnek harsányak, s a belőlük szitáló fény olyan szögben hulljon a tárgyra, hogy az egyfajta csendes ragyogást kapjon. Az így leírt tárgy látszólag semmiben sem különbözik valóságos megfelelőjétől de minden természetelvűsége ellenére sem azonos önmagával. Pontosabban: önmagán túl mást is jelent: a tárgy belső terében a költő arca dereng. A fénykvantumok kimérése itt annyira precíz, érzékeny művelet, hogy nem csoda, ha a derengő belső tereket csak a legélesebb szem érzékeli. Nem akarom én persze azt állítani, hogy a Gyalog Péterfala határában ilyen precíz leíró vers, de benne mindenesetre már nem a rossz közérzet kompenzálja magát túlzott aktivitással, hanem a rossz közérzet előtti állapot kap hangot. Pontosan az a természetélmény, elveszett éden, amiről írásom első részeiben szóltam. Nem abszolút értékű vers, de első abban a sorban, amely aztán — az előbb említett kitérőkön keresztül — az Érintések kimunkáltabb tárgyverseihez vezetett. J ___[ S ilyenféleképpen ez az első közlésem is. Mert az „első” csak akkor első, ha második, harmadik s negyedik követi. Aminek nincs folytatása, az nem „első”, csak „egy”. Ilyen „egyek”, csak önmagukban ható (ha ható) esetlegességek a Gyalog Péterfala határában előtti kísérleteim. Ha egyszer majd válogatást szerkesztek verseimből, az „egyeket” kihagyom, s csak a sorsszámnevekkel illethetőket veszem be. S a kötet élén az „első közlésem”, a Gyalog... áll majd. ____ Ez volt hát az én indulásom. Pontosan húsz évvel ezelőtt. Elindultam, elindultunk, s a kezdeteinkhez viszonyítva külön-külön talán el is értünk valahová. Fontosabb s érdekesebb lenne persze azt vizsgálni, hogy az általunk induló irodalom is elért-e valahová? De az már nem legenda-téma, nem illene ebbe a privát Irodalomtörténetbe. 7 8
