Irodalmi Szemle, 1976

1976/4 - Chňoupek, Bohuslav: E napok igazsága nyomában

jén a legnagyobb léleknyugalommal a tehenét legeltette — ráadásul a szövetkezet: kukoricásában. Tavaly az ilyenek versengtek a munkáért.

— Elegen vagyunk, hogyisne, senkire sincs szükségünk! — utasították el a szegényeket; azzal zsaroltak, hogy még mindig megvannak a lovaik, és ha a vezetők nem akarják, nekik nem fontos csépelni. A nadrágszárukba öntötték a gabonát, azt mondták, még a sajátjukat csépelik, tehát joguk van hozzá.

Ezúttal a szigorú ellenőrzés kizárta, hogy akár csak egy kalászt is elvigyenek.. Ugyanabban a pillanatban a volt nagygazdák érdeklődése is lelohadt.

Figyelmeztetés volt ez. Meg tiltakozás.

Egyszer estefelé a hangosbeszélőn keresztül hívták Ján Petrilát, az új tanácstagot. A szövetkezet előtt ácsorgó régi tanácstagokból kibuggyant a gyűlölet és a megvetés,, nem leplezték sértődöttségüket sem, amiért mellőzték őket, megfosztották a bizalomtól:

— Halljátok? Petrilát hívják! Sürgős hivatalos ügyben. Koldus! Nálunk szolgált!

De azért nem túl hangosan mondták, nehogy véletlenül olyanok is meghallják, akik valamikor náluk szolgáltak, ős most hirtelen valamiféle csoda folytán betelepedtek a szövetkezet vezetőségébe meg az újonnan választott nemzeti bizottságba, és szigorúan érvényesítették az új irányvonalat: nem lopni, hanem dolgozni, nem kunyerálni alamizsnáért, hanem termelni.

Ezek közt az emberek közt akadnak ötödíziglen is haragosok, mert az egyikük ükapja pálinka mellett odamondogatott a másik dédapjának; a házasságok olyan bonyolult komaságokat és sógorságokat eredményeztek, hogy ha az ember szemére veti a bűneit az alvégi Péternek, ellenségévé teszi a felvégi Pált, némelyek mezsgyék miatt pereskednek, a mai napig sem köszöntik egymást még a templomnál sem, kölcsönös gyűlölet forr bennük, a gazdag és szegény, a koldus és paraszt közötti örökletes gyűlölet, s most különbség nélkül egy jármot húznak, a szövetkezetét, a szövetkezetben pedig lopnak, lustálkodnak, szitkozódnak, vádaskodnak egymás ellen

— eligazodni köztük, harcba szállni mindezzel az új életért, ehhez bizony nagy, kemény, ugyanakkor igaz férfiszívre van szükség.

— Micsoda? — csodálkoztak az emberek, amikor reggel az irodát üresen találták.. A titkár éjszaka szántott? No de ilyet!

A titkár éjszaka szántott. Az elnökkel együtt. Mivelhogy a lovakhoz kocsis is kell, és az egyetlen holtra fáradt traktoros aludt egy kicsit a gép mellett. Fel kell rázni a többieket. Mi mással, mint jó példával?!

— Falun könnyebb az idegen helyzete — mondta Meškónak a koldus Mydlár vasúti munkás, most a nemzeti bizottság új elnöke. — A paraszt nem becsüli a parasztot, mert mindent tud róla. Hogy volt-e hasmenése pelenkás korában, járt-e körtét lopni a paphoz, veri-e a feleségét, álmában csikorgatja-e a fogát, s legjobban azt tudja, mi van a fejében. De ha idejön egy idegen, aki senkinek sem a lekötelezettje, aki senkivel se szűri össze a levet, akiről semmit sem tudnak, és aki őszinte ember, nyomban kalapot emelnek előtte.

Meško elmosolyodott:

— Van valami ebben a szemléletben. Hanem azt hiszem, többről van szó; az elvről, miképpen tömörítsük azokat, akik természetszerűen a szövetkezet mellett vannak. Mindenekelőtt erről van szó. Hát nem emlékszel, hogy az agitátorok egy kalap alá vették a nincsteleneket a nagygazdákkal? Folyton azt hangoztatták, hogy a középparasztot könnyebb meggyőzni, mint a kommenciós cselédet vagy a gazdát. Hogy állítólag ezek egyformán fösvények. De hát össze lehet-e hasonlítani egy Oravecet Frimmerrel? Oravecet vörös zászlóval a kezében kergették a csendőrök, nem volt kommunista, de érezte, hogy a kommunisták jó ügyért harcolnak. Tudja, milyen volt a munkanélküliek sora. Az ilyen Oravecok szeme előtt aztán csak a föld lebegett, kérges kezükkel meggürcöltek a maguk kis darab földjéért, s amikor be kellett vinniük a szövetkezetbe, ellenszegültek. De nem fösvénységből, nem kapzsiságból! Inkább valamiféle tudat alatti félelemből a jövőt illetően; biztonságot akartak, hogy meglegyen a családnak a mindennapi teje, krumplija és a rozs. De a nagygazdák — az ilyen Frimmer, aki hozzászokott, hogy más munkájából éljen — nyúzni akarták a népet, mit nekik szövetkezet! A belépési nyilatkozatot persze sem az egyik, sem a másik nem akarta aláírni. De micsoda különbség van köztük! Hiszen maga a szövetkezet megmu-