Irodalmi Szemle, 1975
1975/9 - JEGYZETEK - Bereck József: Leltár helyett
jegyzet leltár helyett i Amíg — egészen az élmúlt esztendő végéig — otthon, a falumban, öttagú dolgos családunk erős vonzású, zárt közösségében éltem, a legtermészetesebbnek láttam a tíz- tizienöt éve épült magas, tetszetős külsejű, piros cseréptetős, virágoskert-elejű házunkat, amely építés közben, kialakuló formájával akaratlanul is az egykori hosszú parasztudvarhoz igazodott. A korszerű falusi családi házak igényével húzattak föl téglafalai, korszerűsödő igényeinek szolgálandó nyertek belső kiképzést helyiségei, de mivel masszív betonalapja a tizenkétszer tizenkettes kockaházak mindent kizáró divatjának idején került a földbe, felépülte és birtokbavétele után valahogy mégsem elégítette ki a várakozásunkat. Nem beszéltünk erről, nem akartuk egymásnak bevallani, de mintha bántott volna bennünket, hogy valami folytán nem tudtunk a közízléshez igazodni, amely abban az időben nemcsak a faluban, de az egész vidéken meghatározta az újonnan épülő családi házak alakját, külső formáját. Pedig hát teljesen nevetséges volt afölötti titkolt elégedetlenségünk, hogy az éppen felépített új otthonunkkal nem követhettük az utcasornyi példát. Hosszúkás alakú házunk arányaiban, méreteiben szemmel láthatólag meghaladta a tizenkétszer tizenkettes kockaházakat, de akaratlanul is bántott bennünket, hogy elavultnak tartott formájával nem illeszkedett bele a falu egyéni lakásépítkezési kultúrájának éppen dívó formai uniformizálásába. Tudat alatt talán attól tartottunk, hogy a faluközösség fekete varjúseregében fehér hollónak tünhetünk föl új, de hagyományos alakú házunkkal. Miért nem építettünk hát mi is kockaházat, mint abban az időben mindenki? Ennek eldöntésében elsősorban a családfői akarat győzedelmeskedett. Apánk, a helybeli szövetkezetben viselt s aránylag sok időt igénylő tisztsége ellenére sem akarta kizárni mozgalmas, élő udvarunkból a pénzt, a további anyagi gyarapodást jelentő munkát, a hasznos, de mi, fiatalabbak részéről sokszor felesleges nyűgnek tartott mindennapi munka utáni elfoglaltságot. Említettem, egy évvel ezelőtt még a legtermészetesebbnek vettem nemcsak a házunkat, a keskeny, de hosszú udvart, a mellék- és gazdasági épületeket, hanem azt a rengeteg munkaeszközt is, melyek ugyan az egykori lét- és életformának hál’isten csak az emléket mentették át gyermek- és legénykoromba, használhatóságukkal azonban időnként még igazolták önmagukat. Az ilyen alkalom természetesen ma már egyre kevesebb, de tíz-húsz évvel ezelőtt apánk még át-átrakosgatta a kocsiszínben a könnyű szekér bármikor összerakható darabjait, rendszeresen bezsírozta a tengelyvégeket, az eke egyre tompuló fényű vasát, megmozgatta a taliga csúszókáját, egyszóval rendet teremtett a hengerek, járomszögek, sarabolók, kocsirudak, fogasok, bókok, saroglyák, ökörjármok, sóderek világában — egykori munkaeszközei porral konzervált panoptikumában. S ami a meghatározó volt: télire minden évben elegendő almot, szénát, mag- kórót, és marharépát készített be az örökös tehén vagy az időkénti üszőborjú, illetve hízóbika számára; a kukoricagóré rendszeresen megújuló tartalmát a disznóólban röfögő két hízó, a tyúkól kendermagos állománya és az őszönként kitömésre került húsz-harminc kacsa és liba emésztette föl; az elég gyakran fölgyülemlő trágyát pedig a kertészkedők hordták el szívesen az udvarból, s természetesen apánk se sajnálta a harmincöt árnyi kerttől.
