Irodalmi Szemle, 1975
1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Bereck József: Vendéglátás felezőidőben
renciáről — az Irodalmi Szemle első számát is. A folyóirat ma már beszerezhetetlen első évfolyamai az ő könyvtárából vándoroltak át az enyémbe. Tőle szereztem tudomást a Prágai Magyar Kultúráról is. Rendszeresen kapta a könyvtájékoztatót. A környékbeli városokban — Zselízen, Léván, Ipolyságon — megfordulva, el nem szalasztotta volna az alkalmat, hogy a beszerzendő portékák (ácsszög, csibedrót, kékgálic stb.) mellé egy-két könyvet is vásároljon. Az olvasást illetően jóvei előnyösebb helyzetben voltam tehát, mint a velem egyívású falusi surbankók. öregapám példáján felbuzdulva, hamar és mohón rákaptam a könyvre. Könyvszeretete és olvasási éhsége döntő élményemnek bizonyult. Nem kevesebbet köszönhetek neki, mint a példát; nyomába szegődve jutotam el az irodalomhoz és így (közvetve) tán az irodalom „csinálásához” is. Neki köszönhetem az előbbi sok-sok örömét. S az utóbbi fejfájásos töprengéseit. A fölismerést, hogy az Írót a szülőföld adja. A kérdést, hogy adhat-e, s ha igen, mit? és hogyan? — az író a szülőföldnek. Megvalósult és megvalósítandó feladatokra gondolok. A Szemle „tájszámaira”, egy társadalomtudományi évkönyvre, egy néprajzi — hely- és kultúrtörténeti — és történelmi kiskönyvtár tervezetére. Kapjon erőre — újfent — a népi emlékezet! Ragyogjon fel a szülőföld — valamennyi szülőföld — önmagáról való tudása! Tisztázandó kérdések állnak elém. Valóságunk és irodalmunk. Szociográfia. Irodalmi riport. A szlovákiai magyar regény. A hamis tudat két formája: provincializmus és kozmopolitizmus. Párizs és Mucsa. Irodalmunk az esztétikum felől. Hagyomány és modernség. Olvasótáborunk helyzete. A közvélemény igénye. A közvélemény tempóvesztése. Konzervatív ízlés. Mérték és érték. Ülsz a dolgozószobádban, a szerkesztőségben, s valamiképpen — észre sem veszed, mikor és hogyan — utánad jön a szülőfölded. Apád, anyád, attyáid, öcséid, gimnáziumi tanulótársaid, szakiskolát vagy egyetemet végzett gyerekpajtásaid, parasztok, munkások, értelmiségiek. Körülállják az íróasztalodat, megfogják kezedben a tollat. — Vannak még problémák — mondod, és beszélni kezdesz a munkádról. A munkádról, melyben hol nyíltan, hol meg lappangva, rejtve, de mindig ott van egy bizonyos igény. Hogy a szülőföld — nemcsak a tiéd, hanem valamennyi, Mátyusföldtől a Bodrogközig — ne csak negyed és fél fenékkel, hanem egyre biztosabban, otthonosabban üljön ama két széken, amit a népi kultúra és az egyetemes műveltség megnevezés illet. Tulajidonképpen mindenki járt már nálam, aki egy kicsit is számít. Csak ő nem, akitől az igazi elismerést várom: a szavak nélkülit, a két mozdulat közt rezdülőt. Hívom, bíztatom, jöjjön-el már végre. S jönnek mások, akik előtt még a hivalkodás sem az igazi. Múlnak a napok, de nem jön. Pedig úgy várom, mérhetetlen önzésemben is önzetlenül, hiszen most is csak őt akarom igazolni. Ha jól utána gondolok, még a; legkomolyabb Bereck József vendéglátás felezőidőben „s időtlen éltű csillag nézett: mennyi az, amennyit eddig éltem?” (Radnóti)
