Irodalmi Szemle, 1975

1975/8 - HAZAI TÜKÖR - CSALLÓKÖZ - Keszeli Ferenc: Víz előtt — víz után

az embereket az egyre megalapozottabb derűlátás, a sokfelől kinyúló segítő kéz vezette. Amíg a messziről jött emberek a károsultak fészkeit építették-javították, addig maguk a károsultak kint dolgoztak a szövetkezeti földek iszapjában, fuvarozták haza a rendkívüli műtrágyaszállítmányokat, telepítették az új gyümölcsöst. És érezték, hogy a jó oldalra billenő mérlegserpenyőn állnak, hogy együtt vannak. És tudom, hogy a tudatukban már akkor ott lappangott egy azóta is félszegen kimondott felismerés. Jelesen az, hogy az árvíz felgyorsította a fejlődést. Az egykor közismertem szegény vidék a fel- szabadulás utáni két évtizedben is hatalmas fejlődésen ment át. Ám az újjátelepítés kezdetével még nagyobb lett a lendület.

A víz után újratelepített csallóközi gyümölcsösök termésének néhány év múlva még a korábban legjobb — árvíz nem sújtotta — gyümölcstermelők áruja sem jelentett konkurenciát. Érthető. Az elpusztult fák helyébe új, nagyobb hozamú, ellenállóbb, nemesebb fajták kerültek. Igaz, azóta újabb néhány esztendő telt el, s a különbségek Csalló- köz-szerte ismét kiegyenlítődtek. Persze, a fejlődés irányában. Gyümölcs-, gabona-, hús- és takarmánytermelésben egyaránt. De másban is. Társadalmi elkötelezettségben, közérzetben, a közösségbe vetett hitben egyaránt. És az ember figyelmét az sem kerülheti el, hogy az első falusi szolgáltatási házak, modern, áruháznak is mondható üzletek, a legmodernebb, a hosszabb Időre és a nemcsak szükségszerűségből felépült iskolák, falusi kultúrházak is az árvízsújtotta községekben épültek fel. Ugyanúgy, mint azok a családi házak, falusi villák, amelyek aztán Csallóköz-szerte normát, mintát szabtak, és a növekvő életszínvonal lehetővé tette, hogy más falvak lakói már kártérítések nélkül, a hétköznapi jövedelemből fejlődjenek.

Árvíztől most már nem nagyon kell félni. A töltések újak és erősek, a víz pedig az embert szolgálja. Kevesen tudják, hogy a Csallóköz, a Duna, a Kis-Duna és a Vág-Duna által határolt terület, Európa legnagyobb folyami szigete. Területe csaknem kétezer négyzetkilométer. Néhány évszázaddal ezelőtt e terület nagy része még mocsár, vagy ahogy a csallóköziek mondták, „döglött tó” volt. Amit aztán az idők folyamán a természet nem csapolt le, annak lecsapolásához csak a múlt század második felében fogott hozzá íz ember. At-án egyre nagyobb területen, egyre jobb hozamokkal termett a gabona, a jószág egyre jobb legelőkre lelt. Olyannyira, hogy az egykor olyan híres csallóközi aranymosók közül a századforduló táján egyre többen tették le a köpöcét, a saraglát meg a meringülőt — az „aranyászás” ősi szerszámait, melyekkel napi tizenhat-húsz óra munka után sem tudtak harminc krajcárnál többet megkeresni. A nádsel- lencnek nevezett nádkunyhók, az aranyászok tanyái elárvultak, s a türelmes mesterség művelői visszatértek a megszaporodott, nagyobb falat kenyeret ígérő földekre, ahonnét őseinket a földesúri kényszer szorította ki a dunai zátonyokra. Ezeknek homokja, sajnos, túl szűkösen mérte az aranyat. De csak ugyanoda jutottak, ahonnét jöttek, ahol már olyan sok társuk szűkölködött. Megélték az első háborút, gyerekeik a másodikat, s aztán végre történt valami a Csallóközben. És a víz addig is csak inkább károsította őket. Igaz, halat, rucatojást azért adott, sőt menedéket is nyújtott azoknak, akik egy szent ügybe vetett hittel a komáromi vár falai közöt védték az Igazságot s végül az igazságtalanság elől ezekben a nádasokban kellett bujdosniuk. Mert tudjuk, hogy a szabadságharc után itt akarták megvalósítani a Bécs által olyan könnyűszerrel, félkézzel, de fegyverrel meghiúsított Csallóközi Köztársaságot, melynek nádfedeles parlamentjére a szabadság tépett zászlóinak rongyait tűzték volna ki.

Csallóköz mezőgazdaságának igazi felvirágoztatása azonban a mezőgazdaság szocializálásának köszönhető. Az ember az annyiszor megátkozott vizet medrekbe terelte és saját szolgálatába állította. Csallóköz ma az országnak az aszályt legkönnyebben átvészelő területe, mert a szigetet sokszáz kilométernyi hosszúságban behálózó csatorna- rendszer a termőföld döntő részének mesterséges öntözését biztosítja.

Nem feledhető azonban az a tény sem, hogy néhány évvel a háború után volt még itt egy olyan mocsárlecsapolási akció, amely nemcsak a szocialista mezőgazdaság, hanem az ország történelmébe is bevonult. Ennek színhelye a térkép szerint már nem Csallóköz volt, hanem egy azzal szorosan határos pont, a Gútánál összefolyó Vág és Kis-Duna közti rész, amely jellegénél fogva elválaszthatatlannak látszik a szigettől, erősítve ezt az a tény is, hogy lakói csallóközieknek mondják magukat.