Irodalmi Szemle, 1975
1975/8 - HAZAI TÜKÖR - CSALLÓKÖZ - Keszeli Ferenc: Víz előtt — víz után
víz előtt — víz után Az alsó-csallóközi ember ma új időszámítás szerint emlékezik. Azt mondja: víz előtt — víz után. A hatvanötös árvízkatasztrófa számtalan drámai élménye közül jómagam egy szürreális helyzetre emlékezem a leggyakrabban. Katonai motorcsónakkal közelítettünk Gúta felé. A csónak és személyzete a Magyar Néphadsereg kötelékéhez tartozott. Parancsnokát Szabados tizedesnek hívták. Makói illetőségűnek vallotta magát, de nálamnál jobban ismerte a falut, ahol már sokszor járt, mert közeli rokonai éltek ott. Amikor az első ház romjaihoz értünk, a tizedes leállította a motort és evezést parancsolt a katonáknak. Hátha még akad valahol egy bentrekedt ember, akinek a segélykiáltását motorzúgásban nem tudnánk meghallani. De csend volt. Aztán megjelent felettünk egy helikopter. Miután elvonult, valahonnan türelmes tyúkkodálást hallottunk. Füleltünk, ám mielőtt a hang nyomra vezetett volna — abbamaradt. Ej, mi a kő! — kezdett szavalni az egyik közlegény, de senki sem nevetett. A katonák fáradtak voltak s a látvány rettenetes. Aztán befordultunk egy mellékutcába és csendes, óvatos evezőcsobogással haladtunk tovább. A kitelepített lakosságról pontos lista készült, a bizottság mindenkinek tudott a hollétéről. De a katonák füleltek, mert hát sosem lehet tudni... mindig akadhat valaki, aki visszamerészkedik, hogy menteni próbálja a menthetetlent. És akadt is. Egy Lajos nevű cigányember. Az egyik megroggyant ház padlásablakában állt, derékon felül meredt ki a tetőcserepek közül... és hegedült. Ha abban a pillanatban nem jut eszembe Chagall, a látványt el sem hiszem. Hosszú másodpercekig tátott szájjal néztük, aztán a „fedélzeten” kitört a röhögés. Később felváltva csalogatni, szólongatni kezdtük, de hasztalan, mert szigorú képet vágni senkinek sem sikerült. Már-már hízelegtünk neki, de hiába. Aztán az egyik kiskatona felkiáltott: Lajos elvtárs, azonnal hagyja el a háztetőt! De az rá se hederített, csak húzta, — ám hogy mit, az megállapíthatatlan volt. Improvizált. Részeg? Tébolyodott? Amikor aztán maga is jónak látta, abbahagyta a muzsikálást és a katonák leszedték őt a háztetőről. Kiderült, hogy se részeg, se bolond, ám a neve, az valóban Lajos. Sötétkék öltöny, kockás flanelling, tökszínű, sárga mokaszin és persze nyakkendő volt rajta. — Most már parancsolhatnak a vitézurak! — mondta. — Elég a mókából, jóember! — szólt a tizedes és beindította a motort. Lajost a stábra vittük, ahol visszafogott nevetéssel jól leszidták és egy azonnal induló kétéltűvel útnak Indították az asszony, a hat gyerek, meg a sokszáz gútai után, akiket még aznap este a Kis-Kárpátok egyik vállalati üdülőjébe szállítottak, hogy a víz elvonultáig ott legyen az otthonunk. Se a hivatalos emberek, se én nem tudtuk kiszedni Lajosból, hogyan jutott vissza a házába a kétméteres vízen keresztül. Csallóköz Kesxeli Ferenc hazai tOköi
