Irodalmi Szemle, 1975

1975/7 - ÚJ HANGOK - Csáky Károly, Cuth János, Hajós László, Kertész Gábor, Kiss József, Lacza Tihamér, Lunczer Gabriella, Poór József, Süli Gabriella, Somos Péter, Soóky László, Szigeti László, Vajkai Miklós: Versek és novellák

— Hozd le a fürdőnadrágokat! Itt ez a pali...!

— Na és! Nem mindegy?! — kérdezte, de mégis a nadrágok keresésébe fogott.

A Vágott Arcú fájdalmas nevetésben tört ki, mikor látta, hogy a fiúk a víz alatt ráncigálják magukra a nadrágot. Még a könnye is kicsordult. Pisze orrú Lajos is kacagott.

— Ne röhögj, öreg! — vacogta Julo, és vállon rúgta őt. A Vágott Arcú félredőlt. Borostás álla úgy nyugodott a földön, mint egy földhöz ragadt óriási csiga.

— Hozzuk föl — ajánlotta néhány óra múlva Milan, miután Lajoska bekerekezett Somorjára a mentőkért, és tekintetével Julo szemében kutatott.

— Szerintem... — szólalt meg Julo, mikor a sziszegő fahasábok lángjából ráugatott a csend, s hirtelen borzalom futott végig a testén (lám, a döntés joga még mindig az enyém] — ... már mindegy — felelte, és idegesen tépkedte az asztalon heverő Csallóköz lapjait, majd kiment az ajtó elé. A hálón át látni lehetett, hogy leül az esőtől fénylő lépcsőre, hátát a korlátnak támasztja, és lehunyja a szemét.

Hallgattak.

— Tessék a tea. Jó forró — mondta később Iveta, s Julo ölébe tette a csészét.

A hálón át kiszűrődő fény az arcára esett, a fiúk látták az üszkös, elhomályosodott fél arcot. Járkálni kezdtek fel-alá. Milan ,a kajakok végét rugdalta, Iveta halk dobpergést észlelt gyomorfalán.

— És a kalapját is viszi már a víz... — mormogta Julo, mintha egy mondat végére tenné ki a pontot, ős magára löttyintette a teát.

Mikor megérkezett a mentőkocsi, s utána a vaksötétet kékké mázoló rendőrautó, újra borulni kezdett.

— Brr, pocsék egy idő — rázta meg magát a nyomozó, s rágyújtott egy Startra.

— Doktor, nézzen körül, nem talál-e valamit. Hadnagy, maga is.

— Igenis!

— Na, melyiktek a főnök? — kérdezte a nyomozó, és összedörzsölte a tenyerét. Julo csak hosszú habozás után válaszolt. — Na, nem mondom, rendes gyereknek látszol. Nekem is van egy ilyen fiam. Novemberben lesz tizennyolc. A szenei tónál van a csónakházuk. Ott ő a főnök — mondta büszkén.

Julo irtózva nézte, hogy a szögletes arcból hópehelyként hull a szó, csak hull és hull, s a nyomozó vigyorog közben. Julot nyugtalanná tette a nyikorgó ajtó — a doktor nem tolta be a reteszt —, oly kihívóan csikorgott, hogy oda kellett néznie, s a hálón át látta a zseblámpák fényét, látta a kavicsot markoló tenyeret, a sebhelyes arcot, s átvillant rajta: „hátha megütötte a fejét...”

— Semmi erőszak, őrnagy elvtárs — jelentette a visszatérő doktor. — Brr, siessünk, ha lehet, mindjárt leszakad az ég.

— Személyazonossági?

— Jááá, igen... — elővette a zsebkendőjét, kifújta az orrát. — Hatvannyolc éves az öreg, itt született a közelben, de már harminc éve Osztraván bányászkodik. Talán infarktus. Vagy egyszerűen semmi. Meghalt, és kész. Nincs tüze?

Julo lihegve állt a nyomozó szétterpesztett lába előtt, hátában érezte társai feszült pillantását, érezte a mély, megbonthatatlan össszetartozást, érezte az arcán lángoló tüzet, a kesernyés lelkifurdalást, s egyre csak azt ismételgette magában: „bőgni nem szabad, nem, bőgnöm nem szabad”. A sírás már a torkát mardosta, a lába megremegett. Fedor alátolt egy széket.

— Na, látja, hadnagy? — állt fel a nyomozó. — Akár az én Jankóm. Ö is örökké azt ismételgeti, hogy sosem lenne orvos vagy nyomozó. Irtózik a halottól. A múltkor is kivittem magammal egy akcióra, tudja, a Bohumil-eset. Az asszony nem volt odahaza, meg úgy láttam, kedve is van hozzá, de amint meglátta a hullát, eliszkolt.