Irodalmi Szemle, 1975

1975/5 - HAZAI VÁLÓSÁG - Zalabai Zsigmond: Történelem — szélárnyékban

rok; kanalizációnak nyoma sincs, a macskakövön szappanhabos szennyvíz folydogál. József Attilia-i táj.

A föitér innenső oldalán még állniak a régi épületek, de a túloldalon már a teremtő rombolás képe fogadja az embert: szanaszét heverő téglák, cserepek, gerendák; teher autó hordja a törmeléket, kotrógép zúg, félig kész betonalapból vasvesszők erdeje mered az égre, daru emelőhorgát himbálja a szél.

A térre begördül a busa; irány a fővárosi pályaudvar, a gyorsvonat.

Robog a szerelvény, ütemesen csattognak a kerekek. A fülkékben, a folyosón zsúfoltság, tolongás; húsvét előtt, úgy látszik, a szokásosnál is mozgékonyabb az ország. Katonák, gitározó és éneklő munkásfiatalok, egy Csehországból érkező, Galántán kiszálló házaspár két gyerekkel; a nagyobbik szépen, tisztán beszél magyarul, a kisebbik (hároméves forma) makaróninyelven tudakolja, mikor kerül már utunkba egy „tunel”.

— Ugye ez már Pásztó? — türelmetlenkednek a gyerekeim, valahányszor egy-egy nagyobb állomáson megáll velünk a vonat. Nemsokára odaérünk már — lohasztgatom a nyugtalanságukat, jóllehet tudom, messze vagyunk még.

Messze, s én mégis magam előtt látom a fölnevelő anyai tájat. Keletnek a Börzsöny vonulata, nyugatnak szőlőhegyek: a Pücskös és az Isten-hegy (a rege szerint fehér lovat áldoztak itt istenüknek a honfoglaló magyarok), a völgyben a táj jellegadója: a szeszélyes folyó, az Ipoly. Apai nagyapám („attyám”) gyakorta emlegette (ő így mondaná: „emlegetéte”), hogy az öregek szerint a község valaha a folyó túlsó partján állt, s csak miután földdel egyenlővé tette az árvíz, költöztek át lakói a mai — magasabban fekvő

— helyre. Ennyit őriz a népi emlékezet.

Jóval többet az oklevelek és birtokösszeírások. A község — Paztuh néven — mint halászóhely már 1135-ből adatolható. A folyó nemcsak halat, élelmet adott, hanem — kedvező földrajzi fekvése révén — komoly kiváltságokhoz is hozzájuttatta a falumat, lpolypásztót (ma szinte hihetetlenül hangzik) a középkorban Hont vármegye városi rangú települései között találjuk. Nem a nagysága tette „várossá” (ma is csak kb. 800 lakosa van), hanem a földrajzi helyzete. Esztergomot, az egykori királyi székhelyet az Ipoly völgyében húzódó út kötötte össze az aranyban, ezüstben gazdag északi megyékkel, Selmeccel és vidékével. Az útvonal fontosságának köszönhetően ia falum 1412-ben már tributum, azaz vámhely (ebbeli jogát 1465-ben Mátyás király is megerősítette), 1419-ben vásárhely, 1459-ben megépül fortalitiuma (erődítménye) is. (Az öregek „vár”-at szoktak emlegetni, ám valószínűleg csak afféle kisebb földvárról lehetett szó). A vám- és vásárhellyel, mi több: erődítménnyel bíró, kereskedelmi és hadászati szempontból egyaránt fontos útvonalon fekvő település birtoklása bizonyára nem volt közömbös a feudális uraknak sem. Közép-EUrópa már akkoriban is „huzatos” térség volt, így hát a falu birtokosai meglehetősen gyakran váltakoztak. Pásztó először a bozóki prépostság, majd Salgó vára tartozéka, 1387-ben a Lévai Cseh család, utána Osztroviczi Péter, Szé- fchényi Simon (1404), Treutei Katalin (1439) és á drégelyi várnagyok (1442) birtokolták. Volt német, török, sőt cseh kézen is. 1456 tavaszán Axamit cseh zsoldosvezér birtokba vette Jenő várát (a falum is a vértartomány része volt), ám néhány hónap elteltével 2200 forintért Jenőt is, Pásztót is átengedte Újlaki Miklós erdélyi vajdának.

Robog, robog a szerelvény, csattognak a kerekek, s én a szülőfalum távoli és közeli múltján s a gyerekkoromon tűnődöm. Jó lesz hazaérni oda, ahol — mint anyám mondja

— „minden bokor ismerős”. Hazaérve azonban furcsa, szokatlan kép fogad. Idsgennek, szemérmetlenül tárulkozónak találom a házsorokat, csupasznak az utcát. Valami történt itt, valaminek történnie kellett azóta, hogy utoljára jártam itthon. S valóban: a házak elöl eltűntek az árnyas diófák, a méhecskecsalogató hársak, a liba- és gyerokhadat tápláló szederfák. A házunk előtt kavicsrakás, malterkeverő gép; az udvarunkban ce- mentporos deszkák, talicskák, lapátok. Az ünnepek előtt éppen mielőttunk maradt abba a fél falun már átfutó új járda építése. így került hozzánk a sok szerszám. — ÍJj járdát ■kap a falu — újságolják a szüleim —, a házak elé meg díszfákat, virágot Emiatt vágták ki a régi fákat is.

Húsvét hétfőjén, kiállva a ház. elé, látom, nagy iá becsülete az új járdaszakasznak. Nem lesz sáros a locsolók cipője. Dicsérik a sártalanított utat, örülnek neki. Nem is csoda. A falum törzsökös lakói — így láttam már gyerekfejjel is — önérzetes emberek. Azt ugyan kevesen tudják, hogy Pásztó már a XV. században is jelentős település, ám arra annál többen hivatkoznak, hogy nem is olyan régen még az Alsö-Ipoly mente egyik