Irodalmi Szemle, 1975

1975/4 - HAZAI TÜKÖR - KOMÁROM ÉS VIDÉKE - Dunajovec, Jozej: Hajók, hajógyárak, révkalauzok

legrondább szitkokkal, hanem ütlegeléssel is. Akit ellenszenvesnek talált, azt kardjával ott ütötte, ahol csak érte.

Csodálatra méltó, hogy az egyszerű szerbek és montenegróiak milyen emberi és nemzeti öntudattal bírták elviselni ezt a „poklot”. Bár naponta száz, vagy talán még több bajtársukat kellett a tábori temetőbe kísérniük, mégis sikerült megőrizniük a győzelembe vetett hitüket.

„Az emberség legyőzi majd az embertelenséget, megérjük a szabadságunkat! Ti fogtok alulmaradni!” — kiáltotta oda a táborparancsnoknak és a stábjának a hadifoglyok egyike, Dobrica Milutinovics, a belgrádi nemzeti színház neves tagja, amikor a stáb egyszer a fronton aratott sikerekkel hencegett a foglyok előtt.

Egy nap hegedűszó hallatszott a lágerben. Egy Idős montenegrói a foglyok pléh- csajkájából készített hangszert magának. Muzsikált az aprócska hegedűn, s a dallamot énekszóval próbálta kísérni. Kossaváról és Masaráról, a jugovicsok anyjáról, az ő kilenc menyéről, kilenc özvegyéről és kilenc árvájáról akart énekelni. De az „Ej, Bosznia, te siralmas árva!” kezdetű nótába fogott. Az ének hallatára, bármennyire is visszafojtottan dünnyögte a dallamot, odagyültek köréje a fogolytársai is. Az idős hegedűs néhány hallgatóját s végül őt magát is leterítették.

Ez a deszka-város, létezésének négy esztendeje alatt, lakóinak több mint az egyhar- madát juttatta a tábori temetőbe, a foglyok további harmada pedig a tiroli és a kárpáti havasokban lelte halálát.

Szvetyiszlav Marsalovics szeme elvörösödik az emlékezés közben ... „És ez még nem is az összes szerb sírdomb itt a Csallóközben. Párkánytól Pozsonyig találni elszórtan még továbbiakat is. Az említett tábori temetőn kívül, csak Nagymegyer környékén még vagy hatvan további névtelen szerb sírdomb van.”

Befejezte a szomorú tönténetet, s én rövid hallgatás után a jelenre fordítottam a szót.

„És mondja kérem, ez a csillag? ...” — törtem meg a kegyeletes csöndet.

„A csillag, az jelkép. A világon csak három olyan templom van, amelynek közepén egy ötágú csillag található. Az egyik Jeruzsálemben, a másik Konstantinápolyban, a harmadik pedig itt, Komáromban. A csillag közepére áll a pópa, és onnan prédikál. A csillag azt jelenti, hogy szavait a világ bármely táján hallják és terjesztik ...”

Ezúttal valóban meglepődtem. Valószínű, hogy a világosság és az igazság terjesztésének ez a legendája nagyon régi már. Nálunk, kommunistáknál, a csillag a proletár egység jelképe. Hirtelen elgondolkoztam, aztán kissé elszégyelltem magam. Rendíthetetlenül hiszünk a mi vörös csillagunk szimbólumában, és mégis: milyen keveset tudunk az eredetéről... Ez a jelkép bizonyára több ízben lekötötte már a világ bölcselőinek a figyelmét, de vajon ki volt az, aki elsőként ki is nyilvánította ezt? Vajon ki használta először tudatos szimbólumként, hogy az igazság fölfedésével együtt föllelkesítse vele a munkások tömegeit? Lenin, Marx, Engels? Aligha. Ök is csak átvették. A népi hagyományból.

Szvetyiszlav Marsalovics félreértette a csillaggal kapcsolatos csodálkozásomat, és arra is rájött, hogy min gondolkodhatom. Széles karmozdulatokkal, nagy léptekkel a templom sarkába sietett, s a Krisztus halottai sorozatnak a feltámadást ábrázoló festményére mutatott, aztán diadalmasan így szólt:

„Íme, a bizonyság, hogy Krisztus volt az első kommunista.”

Ezt a legendát már apámtól is hallottam. Az öreg kommunisták, meggyőződésük jeléül, nem ócsárolták ezt a régi, legendás alakot. Ellenkezőleg. Amikor istentagadóknak meg bolsevikoknak csúfolták őket (falun az ilyesmi komoly szidalmazásnak számított), csak elmosolyodtak, és mindig így válaszoltak: „Na és, hiszen az első kommunista Krisztus volt.” És csodák csodája, hogy a viták hevében nem magától Krisztustól származtatták a kommunizmust. Persze, négy évtizeddel ezelőtt nem voltak még politikai főiskolák. Krisztus tanaiból, nagyon találóan, a kommunisták az emberek egyenlőségére, a gazdagok és a szegények közötti különbségre hivatkoztak; s mindezt az ő korukkal, a kolduscédulákkal hozták összefüggésbe. Kysucán, az apám faragta gerendákon ülve, mindig is szerettem az efféle beszélgetéseket hallgatni. Odalopóžtam a négyszögletes fedélszékekre, és úgy figyeltem a férfiak társalgását. Gyermeki képzeletemben már-már úgy tűnt, hogy nem is az én apám, hanem maga Krisztus volt az, aki Zsolnán beverte az urak ablakait.