Irodalmi Szemle, 1975
1975/4 - HAZAI TÜKÖR - KOMÁROM ÉS VIDÉKE - Dunajovec, Jozej: Hajók, hajógyárak, révkalauzok
jómagam is mennyit utaztam már ezen a vasútvonalon, de még sohasem jutott az eszembe, hogy kőhajításnyira, a labodacserjék meg a kavicstörmelék alatt.. . De igen, már sejlik valami. A megyeri magány csöndjét az egysínpárú vasúton Pozsony felől érkező mozdony töri meg. A munkások százait hozza. Kezükben félig üres táskájukat himbálva, a keskeny betonjárdán sietnek az otthonuk felé; a házak közé itt-ott csinos, egy- és kétemeletes bérházak is ékelődnek. Ez Nagymegyer, ez a városka mai arca. Az élet rohan és az embernek eszébe sem jut elolvasni azt a régi, járda menti feliratot, amely ott áll, nem messze az állomástól. ÉPÜLT 1916-BAN MÉLTÓSÁGOS WALLNER FERENC EZREDES RENDELETÉRE SZERB HADIFOGLYOK ÁLTAL Igen, a vasutat és természetesen a koncentrációs tábort is, Öméltósága Wallner Ferenc ezredes úr parancsára szerb hadifoglyok építették 1916-ban. Megvallom, eddig még én sem vettem észre ezt a feliratot. Az ember hajlamos megfeledkezni a rég történt dolgokról. Dusán N. Obradovics, újvidéki szerb pap szerint — aki 1914 és 1916 között osztrák— magyar katonai lelkészként láthatta Nagymegyeren, a Fertő-tónál, Boldogasszonyon, Dunaszerdahelyen, Somorján és Esztergomban a szerb és orosz fogolytáborokat —, ezekben a táborokban akkoriban több mint hétezer ember raboskodott. „Az első tábor, amelybe ellátogattam, Nagymegyer volt. Az állomáshoz közel eső táborba, melyben már több mint háromezer volt a foglyok száma, nem volt szabad belépnem. Állítólag vesztegzár miatt. A tábor egy szögesdróttal elkerített nagy terület volt, ahol ellenben egyetlen barakkot, deszkát vagy padot sem láttam. Nem volt szalmájuk és semmi egyebük sem, csak a sár meg a víz állt tócsákban a foglyok alatt, akik így a legnagyobb kényelmetlenségben sínylődtek, kitéve esőnek, szélnek és hidegnek. A ruházatuk meg a lábbelijük szakadozott vagy teljesen kopott volt.” A táborba elcsigázottan érkező foglyoknak az őszi esőzések időszakában több mint egy teljes hónapig a szabad ég alatt kellett élniük. Amíg elkészültek az első barakkok, addig földbe vájt lyukakban húzódtak meg. Tél volt, amikorra fölépültek a barakkok, de időközben rengeteg fogoly meghalt már. 1914 októberének végén a fogolytáborban tífusz ütött ki. A ragály olyan gyorsan terjedt, hogy volt nap, amikor száznál is többen estek áldozatául. A lágernapló szerint 1915. január 9-én 89 személy, egy nappal később 53, két nappal később pedig 107 hadifogoly halt meg. Két hónap alatt — 1914. december 20-tól 1915. február 20-ig — 2900 halottat temettek itt el. És mégis akadt valami, ami még az éhségnél, a halálnál, sőt az akasztófánál is borzalmasabb volt. A „Fekete”. A táborparancsnokok egyikét: István „őrmestert”, egy fekete cigányt kereszteltek el így a foglyok. A láger német főparancsnokának, Wallner ezredesnek és segítőtársának, egy von Benedikt nevű magyar nemes utasításainak ő volt a legbuzgóbb végrehajtója. Ök hárman voltak ebben a lágerben minden lehető rossznak a megtestesítői. A „finomkodó” ezredes mindig gondosan borotválva, arcán cinikus mosollyal jelent meg az ellenőrzéseken. Ha a foglyok közül, az idősebb értelmiségiek sorából valaki netán elpanaszolrta neki a „fekete” barbárságait, Wallner mindig Clemenceau királyhoz, a Tigrishez vagy George Lloydhoz utasította az illetőt, hogy náluk tegyen panaszt. A nemesi származására fölöttébb büszke százados mindig a foglyoknak háttal állva hallgatta végig a raportokat. Még a legalacsonyabb rendű lényeknél is mélyebben megvetette a láger lakóit. És ő maga is tudott „fekete” lenni: nem csupán a legocsmányabb,
