Irodalmi Szemle, 1975
1975/3 - Ozsvald Árpád: Versek
Ozsvald Arpád [Nemesoroszi, 1932) költő. A pozsonyi pedagógiai főiskolán magyar szakot végzett. 1957 óta a Hét szerkesztője. Szerepelt a Három fiatal költő című antológiában (1954) Török Elemér és Veres János társaságában. Kötetei: Tavasz lesz újra, kedves (versek, 1956); Júdása én lehetnék (versek, 1959); Földközelben (versek, 1965); Laterna magica (versek, 1967); Galambok szállnak feketében (válogatott versek, 1969); Szekerek balladája (versek, 1971). Ifjúsági regénye A kis- postás címmel jelent meg. Szerepelt még az Oj Hajtások című antológiában (1960). a legkisebb legény Csúf boszorkány, gonosz királyok, vad sárkányok és óriások, óh, hányszor, hányszor meggyötörték! Testvérei verembe lökték. Varázsolták békának, fának, bús hollónak vagy paripának, összetörték minden csontját, feneketlen tóba dobták, de mégis mindig újraéledi, ő lett hőse a mesének, a legkisebb legény. Őbenne élt a nép reménye, hisz ezer évig harcolt érte, népért, hazáért, szabadságért, a nekeresdi királylányért. Mert komázni a királlyal, aranya volt egy iszákkal. ha elnyerte a fél országot, akkor is csak hazavágyott: a legkisebb legény. A palotát is zsebre tette, varázsvesszővel megverte, s lett belőle aranyalma. Népét cserben sose hagyta, mert erejét tőle kapta a legkisebb legény. emlékszem jól Emlékszem jól. Tíz éve már. Körös-körül vörösen fénylett a hegyektől foltos láthatár. Menekültünk, két sovány éhes tinóval, nyítt a rossz szekér, s belénk vájta fagyfogát a tél. Szekér után ballagott anyám, ángyom fogta a tinók láncát. Hátunk megett már a vad halál járta kegyetlen, véres táncát. Anyám szemében könnyek égtek, mikor falunkra visszanézett. Nem tudtuk, jaj, merre visz az út?! Ügy éreztük, nincs többé remény! Szél hintázott száraz koszorút az út menti kereszt tetején. Hamuszín arccal jött az alkony — tizenkét éves voltam akkor. Gyermek lelkemben felsírt a vágy. Néztem szótlan a csillagokra. Hiányzott, jaj, az otthoni ágy melege és a füstös konyha sok csorba, öreg edénye, a hunyorgó lámpa fénye. Csak a félelem ült a számon, hozzám szegődött, mint az árnyék. Távol volt minden jó barátom. Emlékszem jól, hisz ma is fáj még, ha rágondolok arra az estre — szívem akkor a Békét kereste. ez a föld, ez a táj Almos falvak ködéből jöttem én, hogy legyek népemnek új regőse. Szívemben paraszti dal zúg, zenél. Apámnak apja és minden őse a kegyetlen múltból jön velem. Emlékezem: ez a föld, ez a táj nyitotta szóra hallgatag ajkam. Magyarnak engem itt nevelt anyám! Embernek! Ki bátor, büszke arccal, derűs, dolgos népének énekel. Van hazám! Nem vagyok többé árva, hontalan, kit bús vágy tüze éget. Ködkalappal int felém a Tátra, és nyomomban nótás víg legények csapata szép piros zászlót bontott.