Irodalmi Szemle, 1974
1974/1 - HAGYOMÁNY - Dobossy László: Főhajtás Krammer Jenő sírjánál
hagyomány Aki — ha csak átmenetileg is — külföldön él, nemegyszer érzi úgy, mintha távoli vidéken kallódna, ahová csak lassan, nagy késéssel érkeznek el a magyar szellemi gócok hírei. E tekintetben Párizs alig jobb, mint — mondjuk — Somorja vagy Királyhelmec. A halálhírek is több hét múltán jutnak el hozzád. „Megkezdődött nemzedékünk végső elvonulása” — közli egy baráti levél, s felsorolja az újabban elhunytak nevét; mennyi barát, mennyi emlék! Aztán: találkozol egy ismerőssel, aki majdnem közömbösen újságolja, hogy az előző héten valószínűleg rossz légjárás lehetett Budapest fölött, mivel többen is meghaltak szívrohamtól, köztük — hiszen talán ismerted — Szekeres György..., s ő alig érti, miért döbbensz meg lélegzetvesztve: neki csupán név vagy esetleg valamiféle kiadói kapcsolat volt Szekeres György, de nekünk ... Aztán: kinyitod a frissen érkezett (nyolc-tíz nappal korábbi) magyar újságot, szórakozottan böngészel az ismert, sőt már el is avuló hírek közt, s egyszer csak, a belső oldalon, fekete keretből kiált rád a baráti név: Ilku Pál. ..; szoruló szívvel olvasod a szép és okos nekrológot, nem lehet panasz, minden benne van, aminek az ilyen műfajú írásban benne kell lennie, csak épp az embert nem látod a sorok mögött, az embert, aki kora ifjúságod óta volt társad, barátod; a közéleti férfit ugyan — megérdemelten — sokan tisztelték, de csak kevesen tudtunk az indítékokról, amelyek őt a nemzet napszámosainak pártfogójává tették. És sajnálod, hogy nem lehettél ott egyikük temetésén sem, hiszen ilyenkor ez nemcsak búcsú és tisztelgés, hanem közös sorsunk átlényegülése is. .. .És nem lehettem ott Krammer Jenő temetésén sem. Csak hónapokkal később hajoltam meg sírja előtt, s most — halálának első évfordulóján — próbálok hangot adni a tanítvány hálájának. Egy ízben már ugyanitt (Irodalmi Szemle, 1970, 6. sz.) elmondtam, mit jelentett ő annak a sok ezer tanítványnak, akik negyven évnél is tovább, különféle fokon és módon részesedtek tanításában, egyéniségének sugárzásában. Mily felejthetetlen emléket vésett azok tudatába is, akik esetleg csak a középiskolai vagy csak az egyetemi tanulmányaik ide;en voltak vele kapcsolatban, hát még sokkal inkább azokéba, akik később is tanultak tőle, a példáját követték, persze korántsem szolgai módon, sőt olykor vitázva is vele, esetleg más megoldásokat keresve, ám a lényeghez mindig hűségesen ragaszkodva. Mert valójában a hűség maradt legfőbb jellemzője nekünk, akik Krammer Jenő emlékét őrizzük. Hiszen hányan vagyunk szerte a két hazában, meg távolabb is, mindenfelé, akik habozásaink, megtorpanásaink, zavaraink idején az ő példájából merítünk erőt, tőle tanuljuk mindig újra meg újra, miként kell és lehet embernek lenni az embertelenségben. Elgondolkoztató módon többen is vannak, akik — mivel csak felületesen ismerték Krammer Jenőt — hajlamosak rá, hogy valamiféle rajongó széplélek közép-európai típusaként emlegessék; még halála után is ily torzul mutatta be az egyik emlékező cikk. Pedig ő a legkevésbé sem tartozott azok közé, akik légüres térben öncélú szépségekért lelkesednek. Egy, immár közhelyszerű megkülönböztetésre utalva, soha nem volt homo aestheticus, hanem igenis —- és tudatosan — homo morális, aki mindig, mindenütt, mindennel s mindenkinek használni és segíteni akart. Nem várt az emberektől semmit, de megtett értül^ mindent, amit tehetett; nem hajhászott címet, rangot, dicsőséget: benső szükségből (mert nem tehetett másként) vállalt sokféle cselekvést az emberekért, főleg a fiatalok egymást váltó nemzedékeiért. S a cselekvését hosszú távra tudta rögzíteni: az Dobossy László főhajtás Krammer Jenő sírjánál
