Irodalmi Szemle, 1974
1974/7 - Kövesdi János: Domino, a bakter
— A testvéröccsétől, Dominik. Tudja, én nemigen szeretem terhelni a hivatalokat. — Hogyan? Maga járt a falumban? — Egyenesen onnét jövünk. Anton, az öccse, üdvözletét küldi. Különben mindannyian egészségesek. — Maga tréfál, Dmitrij Mihajlovics. — Mi jut eszébe, Domino? Persze.. . először Besztercebányán jártam... a falujuk nevére, bevallom, már nem emlékeztem. A járáson mindent kiderítettek. Szerencsém volt, hogy ilyen szép latinos neve van — Domino. Maliňák elég sok található a környező falvakban, de Domino — csak egy akadt... — És az öcsémet hogy lelte meg? — Egy tízéves fiú vezetett el hozzá. A feleségem közben megteritett az ebédhez, és asztalhoz invitált bennünket. Az egész család asztalhoz ült, és folytattuk ia beszélgetést. Mindenféléről szó esett: hová vezényelték el negyvennégy decemberében, hol mindenhol harcolt, hogyan jutott haza és igy tovább. Ebéd után megkérteztem: — És a család? Hány gyerek van? — Három ... Tányocska és két fiú. — És a felesége? Miért nem hozta magával a feleségét is? Emlékszem, sokat mesélt róla ... Meg a kisfiáról is. — Tanya... ő elpusztult. A kisfiamat se sikerült megtalálnom. Negyvennyolcban újra nősültem, Dominik. És elköltöztem Szerpuhovból... Dmitrij elhallgatott. Magam sem tudtam mit szólni. Elakadt a beszélgetés. Én vagyok az oka — villant át rajtam. Hagynom kellett volna, hogy ő beszéljen, nem pedig folyton kérdezősködni. Ogy éreztem, hogy megbántottam váratlan, ostoba kérdésemmel. Lám, az ember ügyetlen kérdéseivel nemcsak saját ostobaságát és tapintatlanságát leplezheti le, hanem másoknak is fájdalmat okozhat. Bocsánatot kellene tőle kémem — suhant át az agyamon. De a következő pillanatban ez is buta gondolatnak tetszett számomra. — Dmitrij Mihajlovics — törtem meg a csendet, hogy valamiképp megmentsem a helyzetet —, bizonyára elment egy-két emlékeztes helyre Beszterce és Körmöc vidékén. — Természetesen. Alaposan bejártuk a környéket Tányocskával — válaszolta felélénkülve a vendégem, cinkosan összemosolyogva vidám kedélyű lányával. Megkönnyebbülten lélegeztem fel, látván, hogy Dmitrij Mihajlovicsnak helyére billen a hangulata. Tányocskával közösen mesélték, merrefelé jártak, és mit láttak. — Körmöcbánya csuda hangulatos kisváros — mondta lelkesedéssel Tányocska. — A pénzverdét is megnéztük. Kaptam vagy tíz pénzérmét emlékbe... Dmitrij Mihajlovics főképpen azokról a helyekről beszélt, amelyekhez harci emlékei kötődtek. Végül ismét visszakanyarodott a falumhoz. — Körbe mentem a Medve-hegyen, Domino. Megnéztem a „fogházat” is. Még áll. csak egy kicsit felújították. És persze az emlékezetes aknába is bekukkantottam a kertjük végében. Fenyőfából ácsolt ajtó van rajta. Az öccse azt mondja, hogy krumlispincének használják. Nem árultam el neki, hogy közvetlenül a háború után én magam falaztam el az aknát és csináltam rá lucfenyőből ajtót, hogy legyen végre anyámnak krumlispincéje. Aztán már csak a közös emlékeinket idézgettük. Negyvennégy őszén, a felkelés kitörése után alig maradt férfinép a faluban. Csak néhány öregember, kiskorú siheder meg én lézengtem otthon. Kit a frontra adtak Tisóék, ágyútölteléknek az oroszok ellen, kit az észak-keleti határszélre vittek földerődöket építeni a németeknek, ki a hegyekben harcolt a „fritzek” ellen. A legszívesebben én is elmentem volna a felkelőkkel, de hát, gondoltam, mire mennének egy félkezű nyomorékkal. Megnyugtatott, hogy Stodola, a kovács, amikor egy éjszaka hazá- szökött a földerőd-építőktől és beállt a felkelők közé, azt mondta nekem: ülj csak te itthon a hátsódon, és járj nyitott szemmel, még rád is szükség lehet. Így hát a faluban maradtam, a régi posztomon. Én voltam az éjjeliőr. A falu apraja-nagyja csak úgy hívott: Domino, a bakter. Vagy: Domino, a csonka kezű. Jóformán még gyerekkoromban
