Irodalmi Szemle, 1974
1974/7 - Kövesdi János: Domino, a bakter
Kövesd! János Ezen a napon Domino beszélt, a Gxand Hotel portása: Sok meglepetést tartogat számunkra az élet — szólalt meg, fél kezével maga alá húzva a széket. — Nekem már az is meglepetés, nagy és jóleső meglepetés, ha egv valamikori falumbelivel összefutok az utcán. Ne csodálkozzanak rajta, kérem. Nagy már ez a város, és mindegyre terebélyesedik. Egy régi ismerős úgy eltűnik benne, mint az elejtett tű a szalmakazalban. Éppen ezért elképzelhetik, mekkora meglepetés volt számomra, amikor a nyáron becsengetett hozzánk egy idegen ember. Idegen __Hm. A z első pillanatban annak látszott. Egy tizenöt éves forma leányka volt vele. Csakhogy látom végre! — kiáltott fel oroszul, amikor a vöm bevezette a szobába. És anélkül, hogy bármi mást mondott volna, hozzám lépett, és átölelt. Megcsókolt jobbról, balról. Aztán még egyszer. S közben úgy megszorongatott, hogy csak úgy ropogtak öreg csontjaim. A lánya mellett állt és nevetett. Nem ellenkeztem, bár az első gondolatom az volt: Ki ez az ember? És honnét veszi a bátorságot, hogy a saját lakásomban kinyomja belőlem a szuszt? Valami félreértés lesz. Méltatlankodva mértem végig, amikor végre lélegzethez jutottam. — Hát nem ismer meg, Domino? -— kérdezte, látva értetlenségemet. Csak bámultam rá, és szólni sem tudtam meglepetésemben. Töprengtem, honnan kel lene őt ismernem, de nem merült fel bennem semmilyen emlék, amely az arcára emlékeztetett volna. Hanem a szeme! A szemében — amikor elmosolyodott — megvillant valami ismerős tűz. — A szeme... — nyögtem ki. — Igen, a szemem — mondta, és harsányan felnevetett. — Csak a szemem látszott ki a bozontos szőrzetből. Akkora szakállam volt, mint Nyikoláj cár bátyuskának! Hiszen emlékszik. Vagy még mindig nem? Szakáll nélkül ennyire más volnék? Persze, azóta huszonöt esztendő is eltelt... De azért Körmöcbánya vidékére még emlékszik. — Dmitrij Mihajlovics! — tört ki egyszerre belőlem, és most én estem neki. Atyailag öleltük, csókoltuk egymást. A lánya ismét csak nevetett. A család meg ámult-bámult, hogy mi ütött belém. Azelőtt sohasem beszéltem nekik Dmitrij Mihajlo- vicsról. Régen volt. Meg aztán sok minden történt velem azóta. — Szóval, elfelejtett, Domino — vetette a szememre Dmitrij Mihajlovics. — Pedig amikor elvezényeltek, búcsúzáskor megmondtam, hogy felkeresem, ha túlélem a háborút. — Dehogy felejtettem, Dmitrij Mihajlovics. Csakhát csupasz képpel sohasem láttam. De hogy talált meg? — Könnyen, Dominik. — Pedig már elég régen elköltöztünk. — Egy nyugalmazott elhárító tiszt elől nem lehet csak úgy „elköltözni”. Hacsak a másvilágra nem. — De hát kitől tudta meg a címemet? Talán a Vöröskereszt útján? DOMINO, a bahter
