Irodalmi Szemle, 1974
1974/4 - Pillat, Ion: Három vers (Szemlér Ferenc fordításai)
Válladra bő subát vetsz, füttyented a kutyád. Dombra visz föl az ösvény ősi szőlőkön át. Diók levele sárgul, vérzik cseresznyék lombja, dereivel november a tőkéket bevonja. Hol egykor víg kiáltás s ének tombolt, ma ott pincék torkában hordón fakalapács kopog. A pajkos nap azonban présházak agg mohája s korhadt zsindelye mentén tüzet folyvást dobálja, és a venyigék rácsán arany sugárral int a fény súlyos gerezdjét lemetszeni megint... Költő, csupán a napból igyál mámort ezentúl. Hallod? a magas égen daru krúgat s elindul. Tarka szarkát riaszt föl szökdécselő ebed. Keresztül-kasul röpköd a bozótos felett. Elnézed hószín tollát és szénfekete tollát — mintha csak jó napjaid s rossz napjaid latolnád, s múlt idődet, amely most gyermekkorod e rég ismert táján lábadnak követi ütemét. Elgondolod, vajon hó kezd hullni már a hegyre? vajon mindegyik szarka egy-egy pehely lehetne? Megállsz, kopár szilfáknak dőlsz, hogy búdat legyőzd. Megállsz, hogy visszaszólítsd ebeid és az őszt. Rohannak is kutyáid, de az ősz nincs semerre, hogy hűséges ebedként a lábadhoz heverne. Ot szélén a kutyák közt állasz csak egymagad. A darvak énekében tél szól az ég alatt. Az idők országútján pata csattog ütemre. Megtöltik a világot futó félistenek .. . De olykor éjjelente ha hold kel mély egemre, s midőn a csillagokból sugár-eső pereg, amikor vágyódó költők népét hite s szerelme gyűjti össze, s takarja hárs-illatú berek — látták, mondják remegve, hogy keblére ölelte a nőt s futott dühödten a kentaur-sereg. E fajtát így emészti sokezredéves átka: az isten, ki a méntest mélyén él nyugtalan, csak úgy vágyik a nőre, mint szűz menyasszonyára. S noha nincs aranypatkónk, mi vissza-visszacsengjen, ó, Zeusz, mi a szépet hajszoljuk hasztalan. S egy kentaur vonaglik riadtan a szívemben! * (1891—1945. A parnasszie- nekkel, szimbolistákkal rokon magatartású jelentős román költő és műfordító) őszutó Ion Pillát* átok
