Irodalmi Szemle, 1973

1973/9 - FIGYELŐ - Bozsaky Katalin: Szomjas-Schiffert György: Hajnal vagyon szép piros

nélkül, csupán a legfontosabbakat a hosszú névsorból: Kós Károly, Franyó Zoltán (akinek lapjában, a Géniuszban

— 1924-ben — Fábry Zoltán meghirdette az Emberirodalom programját), Mol- ter Károly, Avran P. Todor, Octavian Si- reagu, Zaharla Stancu, Illyés Gyula, Kemény János, Nagy István, Jancsó Elemér, a tudós irodalomtörténész, Szemlér Ferenc, Balogh Edgár, M. Beniuc, Méliusz József, Gáldó László, a budapesti nyelvészprofesszor, Csehi Gyula, Jékely Zoltán, Gáli Ernő, a Korunktól, Köpeczi Béla, az MTA főtitkára, Domokos János, a budapesti Európa Kiadó igazgatója, Sütő András, Kányádi Sándor, Páskándi Géza, Dumitru Radu Popescu, Veress Zoltán, Kántor Lajos és még mások... Az az elgondolkoztató, hogy ennyi embernek, Írónak, költőnek, tudósnak — van pozitív mondanivalója két nép kapcsolatáról, vannak elméleti és gyakorlati lehetőségek a kölcsönös tudati formálásra. Mindezt összegyűjteni, kötetbe rendezni

— ez Beke György követésre méltó példája.

Nem a disszonáns hang kötelező jelenlétéért jegyezzük meg, hogy kár: olyan személyt, nevet, mint Bartalis János, nem találjuk meg a kötetben.

A „közös dolgaink“ rendezését, melyet gondolkodásunkban már elkezdtünk, folytatni kell. Hiszen „egymásba csengő érzésekről“ van sző, „egymást teljesítő gondolatok kísértéséről“. A közös jegyekről, s közös sors tudatosításáról. „A barátság Igazi ereje éppen az, — írja Beke György —, hogy az egyik irodalom nem szegényíti a másikat, hanem gazdagítja, a kölcsönös megismerés nem elmossa a nemzeti jegyeket, sajátosságokat, a lélek egyedi jeleit, hanem közös elismerésben ragyogtatja fel őket.. (620. 1.)

Hitvallás és program ez, de törekvés a megvalósításra is egyben. „Elindultam hát megint — vallja Beke György, — s ezzel a gondolattal vallattam meg kortárs magyar és román írókat magukról és egymásról“ (620. 1.).

Végső kincsengésében ott található az elengedhetetlen feltétel: magukról és egymásról. így, s ezzel a feltétellel — e kötet mondanivalója „forgószélben“ és „békés napsütésben“ is megállja helyét.

(Kriterion. Bukarest, 1972.)

Kovács Győző

Szomjas—Schiffert György: Hajnal vagyon, szép piros

Énekes várvirrasztők és órakiáltók (Magvető Könyvkiadó, 1972)

A magyar népszokásokról már a 19. század kezdete óta jelentek meg tudományos igényű munkák, de a Szomjas- Schiffert által kutatott „műfajról“, a várvirrasztók és órakiáltók szokásairól kevés szó esett. így az 1860-ban megjelent első népszokásgyűjtemény, a Magyarországi népszokások is — melyben összeállítója, Réső Ensel Sándor külön kiemeli és bemutatja a népszokások sokféleségét — elsiklik az említett szokások fölött.

Szomjas-Schiffert György könyve az első olyan monografikus feldolgozás, amely az éjjeliőr-énekekkel és várvirrasztókkal foglalkozik. Művének újszerű komplexitása rendkívül értékes mind a zenetörténet, mind a néprajz számára. Megírását elmélyült és precíz kutatómunka előzte meg. A téma vizsgálatát nehezítette, hogy részben már történelmi anyagról, részben pedig egy kihaló foglalkozásról van szó. Az előbbi már csak levéltárakban, irodalmi forrásokban érhető el, az utóbbihoz pedig — ahogy a szerző is írja — már csak nagyrészt „harmadkézből“ gyűjtött adatok (az előadónak valaki mesélte, hogy így és így hallotta) vannak. „A szokás ugyanis a századforduló és 1914 között kivesaett az anyaországban“. Ezért is érte meglepetés a szerzőt terepmunkája során, amikor is adatközlőktől hallhatta a szokásdalokat, akik még foglalkozásukból kifolyólag hosszú éveken át énekelték azokat.

Számunkra külön jóleső érzés, hogy e kihalt foglalkozás dokumentumait épp a Csallóköz nyújtotta. „Van (...) a magyar nyelvterületnek egy része, amely az énekes éjjeliőr szerepének országos válsága idején történelmileg magára maradt, és elszakadva a központ fejlődési irányától, még jő ideig tovább őrizte a hagyományos szokást: a Csallóköz és részben a tőle északkeletre fekvő közel- Felvidék is. E csehszlovákiai vidéken az 1930-as évek elején még száznál több faluban működtek énekes éjjeliőrök, s csak 1935-ben tiltotta el a kiáltást egy