Irodalmi Szemle, 1973
1973/6 - Csanda Sándor: E. B. Lukáč és a magyar irodalom
Csanda Sándor Gyermekkorától kezdve szívén viselt irodalmunk ügyét, ha valaki, akkor elsősorban ő nevezhető a magyar irodalom szlovákiai nagykövetének. Egyidős Győry Dezsővel, a Selmecbánya melletti Hodrusbányán született a századfordulón. Anyai nagyapja bakabányai tanító, e városka lakói — így Lukáčék is — akkor még három nyelven beszéltek. Anyja — aki Lukáč lírájában mindig a leginkább szeretett lényt képviseli — már négyéves korában megtanította őt írni és olvasni: magyarul és szlovákul is. Ötéves volt, amikor nagybátyja, felsőesztergályi tanító, magához vette és az elemi iskolában tanította. Tízéves korában beíratták a környék leghíresebb evangélikus iskolájába, a Selmecbányái líceumba. Az iskola magyar-latin szakos tanára, Klaniczay Sándor, fáradságot nem kímélve tanította és nevelte növendékeit: a költő még hetvenéves korában is meghatódottan emlegeti, micsoda ünnep volt, amikor dolgozataikhoz bíráló és dicsérő megjegyzéseket fűzve, fejlesztette stílusukat és irodalomtudatukat. Lukáč eminens tanuló volt, tanára azzal is kitüntette, hogy megengedte neki a tanári könyvtár használatát, így magyar fordításban ismerte meg a világirodaimat is. Kiskorától kezdve szeret szavalni és szónokolni, s gyakran szerepel az iskola Petőfi Önképzőkörében (Petőfi szintén tanult annak idején a selmeci líceumban). Visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy különösen megrázó hatást tudott kiváltani a hallgatóságból Gyóni Géza Csak egy éjszakára című versének előadásával. A magyar folyóiratok közül a Nyugatot kedvelte meg leginkább, s első nagy költői példaképévé Ady Endre vált. De szülőföldjétől és anyjától sosem szakadt el, szlovák lapokat is olvasott, s szünidejét legszívesebben Hodrusbányán töltötte. Nem lett magyarrá, noha kezdetben verseket is magyarul írt, s 1918-ban már közel állt a természetes asszimilálódáshoz, amint visz- szaemlékezéseiben emlegeti, épp azért, mert sosem sértették meg szlovák származásáért, szeretettel gondoskodtak szellemi fejlődéséről és korán felébredő irodalmi ambícióinak kielégítéséről. Magyar versei 1918-ban az Oj Idők című lapban jelentek meg. A fiatal költő 1918-ban bevonul katonának a nyitrai gyalogezredhez, s itt megismerkedik Forbáth Imrével és a forradalmi eszmékért lelkesedő társaival. Lukáč azonban nem válik forradalmárrá, amint a költői emlékeit megelevenítő Szégyenfában írja, hosszú ideig tépelődött a választáson a Tőke és az Evangélium között. Végül is az utóbbit választotta, s az államfordulat után beiratkozott a pozsonyi evangélikus teológiára és egyidejűleg a bölcsészeti kar francia-magyar szakos tanára. Neves magyar tanárok előadásait hallgatta: Korniss Gyuláét (Kantról), Thienemann Tivadarét (bevezetés az irodalomtudományba), s leginkább kedvelte Hornyászky Aladárnak A hellén korról és irodalmáról szóló kollégiumát. Később neves szlovák tanárok is tanították: Samuel Štefan Osuský (filozófiára), Ján Kvačala, a híres Komenský-kutató, Ján Bakoš akadémikus, az új köztársaság legjobb orientalistája. Tanárainál is nagyobb hatással voltak Lukáčra költő-iskolatársai: Ján Smrek, Štefan Krčméry, akikkel egy életre szóló barátságot kötött, s akiknek lírai pályakezdésével Lukáč szimbolizmusa is rokon jellegű. Valamennyiükre elsősorban Ady költészete hatott, s a szimbolizmusnak máig is Lukáč az egyik legjelentősebb képviselője a szlovák irodalomban. Doktorátust magyar irodalomtörténetből szerzett 1931-ben Ady és a dekadencia című disszertációjával. Lukáč már a húszas években a szlovák irodalmi élet kiváló szervezője és egyik legjelentősebb személyisége lesz. Első versei a túrócszentmártoni Národné Novinyben Emil Boleslav Lukáč és a magyar irodalom
