Irodalmi Szemle, 1972
1972/4 - Bereck József: A negyed kilenc jegyében (novella)
iereck József a négy eb kilenc jegyében Előbb a falu éjszakáit hódítja meg apró, nesztelen roppanásaival a tél, az 1956-ban épített villanyhálózat szigorú huzaljait, a sehol-nem-ilyen-magányos öreg akácfákat, aztán két szélénél fokozatosan kikezdi é9 egyre kurtábbá teszi a nappalokat is. Olyankor a házak kéményei között tétován kószálnak a csillagok. Félénken egymásba kapaszkodnak, szemhunyorításnyi aprózással kitopogják rejtélyes csillagtáncukat. Habos tajtékot szórnak a világra, 9 ez égi mannaként hull a kóborló ebek lelkére, beléjük fojtva magányos, fájdalmas fohászaikat. Amikor aztán lehull az első hó, annyira tiszta lesz minden, hogy az nem is igaz; egyszerűen félve lépünk a magát csak sejtetni tudó tiszta útra, é9 szorongva várjuk a felszabadító, megnyugtató salakot. Tavaly — nem tudom, miért — sóval szórták le az utat salak helyett. A hó azonnal magába roskadt, izgató bűnvágya semmitmondó rózsaszínné fakult, és megfigyeltem: az öregebbek nem szívesen mentek ki az utcára. Tudom, a salakot jobban szeretik. A lényükből való feketét. Szeretik persze a fehéret is, de a salakfeketét jobban. Ásító reggeleken kiállnak házaik kapuiba, é9 rejtélyesen barátságos mosollyal ráhunyorítanak az útkaparókra, akik traktoros vontatójukról nagy lendülettel szórják a durvaszemcsés salakot. Sokáig néznek a lépésben haladó traktor után, majd a hóba köpnek, és becsoszognak parányi, dohány-, ágy- és húgyszagú szo- bácskáikba. Neked elmondhatom, neked mindent elmondhatok: egyszerűen furcsa szobák azok, nem ismerik az évszakokat; nappalaik, éjszakáik ugyan vannak, de telük, nyaruk nincs. Tudod, hatvan után ilyen szobákba költöznek nálunk az öregek, és kitartóan álmodoznak a szentmihálylováról és a minőségi sírkövekről. Sokan még életükben egy-egy pohár itallal kedveskednek Pálffynak, hogy majd a temetőben jól, mutatósán elrendezze műmárvány portájukat. Nagyon jó dolga van annak a Pálffynak, az öregek egyenesen sírkeretkészítő úrnak szólítják, nem is igen csinál mást, csak ősszel, a cukorrépaszezon alatt megy el néhány hónapra a gyárba. Csendes, de rafinált ember, bár csak az öregeknek köszönheti, hogy felkapott ember lett belőle, azoknak az öregeknek, akik ha néha bepisilnek, szégyellik magukat, mint a gyerekek. De ezt most hagyjuk... Lényegében csak arról akarok beszélni, hogy a község elöljárói nagy bajban voltak azon a bizonyos télen. A régi, roskatag kocsmát egy lánctalpas még a nyáron a földdel egyenlővé tette, és mindenki örült, hogy új, korszerű vendéglőt kap a falu. Na, végre — sóhajtottak fel azok, akik gyakran szoktak sóhajtozni. Arra azonban senki sem gondolt, hogy mi lesz a hagyományos farsangi mulatságokkal. Mindenki tudta, hogy az új vendéglő felépítése két-három esztendőt is igénybe vesz. Igaz, a falu ugyan nem maradt, nem maradhatott kocsma nélkül. A söntésnek helyet adott egy fura, ma' gányos özvegyember, aki néhány esztendővel azelőtt költözött a faluba. Azt hallottam, hogy korán elhunyt feleségét a lamacsi krematóriumban eiporlasztatta, és porait — egy kobaltszínű kis fémurnában — a vitrinjében tartja. Sokan bolondnak, sőt eretneknek tartották emiatt, és soha nem látogatták meg. Őszintén megvallva, engem mindig izgatott, szerettem volna látni, ahogyan vacsorázik, é9 néha az urnára pillant, de nem találtam soha megfelelő ürügyet, hogy elmenjek hozzá. A söntés az ember első szobájában volt, é9 csodálkoztam, hogy nem zavarja a gyakori hangoskodás, és nem bánja: a részegek összevissza piszkítják az udvarát, vécéjének környékét. Egyszer sörért küldtek a söntésbe, kiagyaltam egy ravasz tervet, elég bátornak éreztem magam a végrehajtásához, és bekopogtam hozzá; nem volt otthon. 315
