Irodalmi Szemle, 1972
1972/9 - FIGYELŐ - Fogarassy László: Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért
Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért (Magvető Könyvkiadó, Budapest 1972, 307 1.) A könyvborítón levő tartalmi kivonatnak ez a bevezetése: „Fasiszta kormány fasiszta hadseregéről van szó: rablóhadjáratban résztvevőkről. Talán győzelmet kívántunk volna neki? Nem, nem erről van szó! Nem a 2. magyar hadseregről mint fasiszta katonai szervezetről, hanem az abba kényszerített, cinikusan halálba hajszolt emberekről. . A magyar hadtörténet nem ismer nagyobb méretű katonai katasztrófát az 1943 januárjában bekövetkezett doni áttörésnél: a 2. magyar hadsereg két hét alatt 141.971 fő halottat, foglyot, sebesültet és eltűnt személyt vesztett, az 1943 május végéig hazakerült hadtestroncsok állománya mindössze 1563 tiszt és 36 446 főnyi legénység volt. A hadsereg parancsnokát nyugdíjazták, három év múltán pedig — mint háborús bűnöst — kivégezték. Nemeskürty szerint a halottak száma túlhaladta a százezret is, s összehasonlításként megemlíti, hogy a második világháborúban az amerikai katonaság „csak“ 292.100 főt vesztett (Az Egyesült Államok lakossága az akkori Magyarországénak a tízszeresét tette ki. Sápién ti sat.) Nemeskürty könyvét gyorsan elkapkodták. Hír szerint új kiadás készül belőle. Habár egy-két szubjektív megállapításával sokan nem értenek egvet, a közönség méltányolta A Dózsa-felkelés és az Ez történt Mohács után című művek szerzőjének azt az elszánását, hogy szakít a történelmi tényanyag olyan ahisztorikus válogatásával és értékelésével, amely miatt már több magyarországi történészt marasztaltak el. (Magyarokat dehonesztáló tények kiemelése és a kedvező tényanyag háttérbe szorítása miatt.) Nemeskürty, amikor elmarasztalóan ítélkezik az akkori politikai és katonai vezetők fölött, nem csupán a sötét és becstelen történelmi eseményeket fedi fel, hanem helyreigazítja és konkrét példákkal cáfolja meg a világ hadtörténeti irodalmában elterjedt véleményt, hogy„egy gyáva és rendetlen hadsereg 1943 januárjában az első puskalövésre megfutott“. A valóság az volt, hogy a rosszul fölszerelt hadsereg nagyobb része a háromszoros személyi és ennél is nagyob anyagi túlerővel szemben helyt tudott állni, amíg volt lőszere, s amíg nem merült fel a hiányzó tartalék bevetésének szüksége. Amikor azt írja, hogy a továbbiak folyamán a visszavonulás nagyon hasonlított Napóleon „grande ar- mée“-jának Moszkva alóli visszavonulására, hűen közelíti meg a valóságot. (A „napóleoni gárda" véletlen elírás, mert ez Napóleon elitcsapatának, nem pedig hadseregének a jelzője.) Idézetekkel bizonyítja, hogy a 2. magyar hadseregbe összegyűjtötték az egész ország földműves népének nincstelenjeit (26. o.), de elismeri, hogy nagy volt a Horthy-rendszer által értékesnek tartottak létszáma is, tehát semmiképpen sem állítható, hogy a 2. hadsereget csupa „gyanús“ elemekből állították ösz- sze. Ismételten fölveti azt a vádat, hogy tudatosan vitték pusztulásba a legénységet, mivel — a tisztikarral ellentétben — őket nem váltották fel. Jány Gusztáv vezérezredesnek felrója, hogy amikor visszavonuló csapataival szemben a németek felháborítóan bajtársiatlan magatartást tanúsítottak, nem használta ki az alkalmat, hogy szembeforduljon velük. A magyarázat azért marad el, mert a szerző nem tanulmányozta a Jány Gusztáv elleni népbírósági pör aktáit, vagy legalábbis az akkori sajtóban megjelent, ide vonatozó híranyagot. A legközelebbi részleges átdolgozás érdekében érdemes volna átnézni ezeket az aktákat is. Tudomásom szerint a mentő tanúnak jelentkezett Nagy Vilmos volt honvédelmi miniszter kihallgatására a Jány-perben nem került sor, azzal az indokolással, hogy politikai és nem katonai perről van szó.1 l Nagybaczonl Nagy Vilmos a Tanácsköztársaság. idején a Hadügyi Népbiztosságon teljesített szolgálatot mint a székely hadosztály, majd a maradványaiból alakított 2. dandár ügyeinek előadója. Nyilván arra is hivatkozott volna, hogy Jány — akkor még Hautzinger százados, az 1. székely dandár vezérkari főnöke — a szatmári ellenforradalom idején megakadályozta Kacsőf János politikai megbízott kivégzését. (Breit J.: Az 1918/19. évi forradalmi mozgalmak és a vörös háború története, Bp. 1929, III. kötet, 200—201. 1.)
