Irodalmi Szemle, 1971
1971/4 - Bereck József: Türelem
Berack József iiivelem A nevemet el sem árulom, nem jelent semmit, talán a legprózaibb, a legközönségesebb név a világon. Az sem érdekes, amiről beszélni akarok, tudom magamról, hogy csak egy bizonyos színvonalon tudnék valakit elszórakoztatni. Most még ez a cél sem ösztönöz. Csak beszélek. Habár nincs különösebb jelentősége, mégis elmondom, ki vagyok. Egyszerű munkás, aki mindennap, télen-nyáron, reggel héttől délután háromig egy kotrógépen dolgozik. Ügy háromszáz, vagy magam se tudom, hány köbméter tőzeget vájok ki és halmozok fel naponta, s csak a félreértés elkerülése végett jegyzem meg, hogy már közel hét esztendeje dolgozom az említett kotrógépen, és nem tudom, még meddig. A tőzeg nagyon sok, bizonyára szükség is van rá, mert néhány gyengébb hét végén szombaton, esetleg vasárnap is dolgoznom kellett. Az igazat megvallva nem is kellett volna, de azt mondták: — Dodó, a hetényiek négy autóval csütörtökre elfűrelik a harmadik sáncot — s én bólintottam. Talán egyszer, ha már nem lesz több tőzegre szükség, más munkahelyet kell keresnem. Újra idegen emberekkel fogok tárgyalni, megismerem az új feltételeket, de főként végigkínlódom az idege- sítően hosszú időt az első fizetésig. Természetesen az új munkahelyen. Akkor törik meg igazán a jég, végleg feloldódik a lényegében nevetséges és fölösleges szorongás, s az új munkahely minden különösebb átmenet nélkül kiszínesedik, megszokottá, bizalmassá válik. Egyelőre azonban még rengeteg a tőzeg, nehéz így meghatározni, mennyi, de ha az ember végignéz a kivájt szabályos gödrökön, majd a tőzegaljú réten, kifejezni, számokban kifejezni nem tudja, de érzi, hogy az eddig felszínre hozott laza, barna föld szinte csak egy cseppje a hatalmas tőzegtengernek. A legfontosabb az, hogy a tőzegre még nagyon sokáig szükség legyen. Talán nem is (kell már mondanom, hogy a munkámat szeretem, ragaszkodom hozzá, a fizetésemmel elégedett vagyok. Egy kicsit félek az új dolgoktól, félek az ismeretlentől. Nem, úgy érzem, nem vagyok valami harmatgyenge jellem, de azonkívül, hogy bizonyos dolgok izgatnak, hogy vágyódom utánuk, egyben félelemmel, furcsa szorongással is eltöltenek. Ezek az érzések talán még nem fajultak el, nem lettem gátlásosabb, nincs kisebbségi érzésem tőlük, mert mindennap találkozom ilyenfajta emberekkel, s ahogy látom palástoló szándékukat, gyávaságukat — tudom, nem szép tőlem, de ez számomra a legnagyobb elégtétel. Aki azt hiszi, hogy csak a bizonytalanság szerettette meg velem a mostani munkámat, az téved. Mondtam már: ha nem lesz több tőzegre szükség, akkor elmegyek, más munkahely után nézek, de csak abban az esetben, ha majd azt mondják: — Bezárjuk a tőzegbányát, Dodó, jó munkát végeztél, de... — Szóval akkor elmegyek, de nem lesz számomra mindegy. Amint említettem, a fizetésemmel elégedett vagyok, azt sem állíthatnám, hogy isten tudja, milyen nehéz a munkám, de azért voltak már olyan pillanatok, amikor azt mondtam, hogy köpök az egészre, amikor a gödörbe lódított, hatalmas, ritkafogú kanál a víz alatti alattomos gyökerekbe, szenesedő fatönkökbe akadt, s az irányító pákák egyetlen égő sebbé törték a tenyerem. Sok esetben majdnem kétségbeestem, pedig azt mondják, erős vagyok, s a nyers fizikai erő, a tudat,
