Irodalmi Szemle, 1971
1971/7 - Fried István: „csak Földet üvöltök és börtönt döngetek” (Földes Sándor lírája)
Friad István 1922-ben jelentkezett Emberország című verskötetével. A kötet nem keltett különösebb feltűnést, igazán csak Fábry Zoltán figyelt fel rá, s később Szántó György: a kötet jónéhány költeményében megvalósulni látták azt, amit a nagy példakép, a modern német költészet kezdeményezett s megfogalmazott: az emberközpontú művészetet. Nem Kassák Lajos vívmányainak lecsapódását látták Földes — látni fogjuk — egységes stílusúnak egyáltalán nem nevezhető kis könyvében, hanem új hangot hallottak ki az olykor nehezen gördülő, másutt darabosan ömlő verssorokból, újfajta költői magatartás lehetőségét érezték meg a hol himnikus áradású, hol balladásan komor, hol idegesen szaggatott, hol simulékonyan zengő versekben. Megtalálták benne mindazt, amit a Die Aktion, Dér Sturm és más, háború előtti és utáni német folyóiratok hasábjain fénylőbb színekkel, messzibb zengő érvényességgel, igazabb átéléssel gazdagon láthattak már. Kassák Lajos és Ady Endre után Földes Sándortól remélték a költészet megújítását, a szociális világnézet adekvát kifejezését, az új formák diadalra juttatását. Fábry Zoltán elsősorban Földes Sándorra gondolt, mikor megalkotta az „emberirodalom“ fogalmát, mely egyben mércévé, követelménnyé is nőtt. Szántó György levelező, majd személyes barátságot kötött a Komáromban élő, munkáslapot szerkesztő Földessel, s a Tömeg című verseskötet, majd az Bn öltelek meg? című novelláskötet után az egész szlovákiai magyar irodalom jelentős tényezőt, meghatározó jelentőségű költői egyéniséget látott Földesben, kinek eszméivel vitatkoztak, kinek költői eszközeit tagadták (bár Forbáth Imre, Sebesi Ernő és mások is hasonló költői eszközökkel éltek!), kinek fontos jelenlétében immár nem lehetett kételkedni. Ám nem csupán ezért kell megkísérelnünk sürgetni Földes igazabb, valósághívebb értékelését; ő képviseli a legtisztábban a szlovákiai magyar expresszionizmust, kezdeti bizonytalanságával, kétségeivel, nagyívű feltörésével, lassú kifáradásával, kétes értékű „lehiggadásával“. Fábry Zoltán útja az „emberirodalom“-tól a valóságirodalomig ívelt, Földesé önmagába visszatérő kört alkot, az emberirodalomtól a proletkultos valóságirodalomig jut el, onnan vissza az emberirodalom egyre vértelenebbé váló, polgári humanisztikus elképzeléseiig, majd az elhallgatásig. Fábry az expresszionista etikus állásfoglalástól igyekszik előre az antifasizmus műfajáig, az osztályharcos szemléletig, a sematizmust tagadó művészetig, Földes a bizonytalan kezdet után szinte Majakovszkij módján veri pofon a közízlést, tagadja meg a „művészetet“, az építők régit romboló hitével küzd az új világért, az új emberért, az új konstrukciókért, majd 1935-ben megjelent verseskötetében 15 év termését betakarítva, át-átírja régi verseit, lefaragja túlzásnak vélt különösségeit, hangját halkabbra fogja, s ha nem is fordul szembe költői önmagával, költői (s talán emberi) válságát mindenképpen éreznünk kell. (Fábry ekkor lel rá igazán az antifasizmus műfajára, Szántó György írói művészete is ekkor teljesedik ki.) Földes Sándor alapállása jellegzetesen expresszionista. „Az expresszionista alkotó az embert újra helyére akarja állítani“ — írja le az expresszionizmus magyar történetírója Hermann Bahr szavait. Ugyanő idézi Leonhard Frank novelláit (Az ember jó címmel jelentek meg), Ludwig Rubiner politikai megnyilatkozásait (Az ember a közép„csak Földet üvöltök és börtönt döngetek” (Földes Sándor lírája)
