Irodalmi Szemle, 1971

1971/5 - FIGYELŐ - Meghalt Nemecz Miklós - Szíj Rezső: Mácza János: Esztétika és forradalom

hoz. Természetesen a mai kor esztétikai kultúrájának a szintjén, mert hiszen a ma esztétikai követelményei mások a tegnapéihoz és a holnapéihoz képest.

Mácza fejtegetéseire mindenekelőtt az jellemző, hogy az elvszerűséget nem téveszti össze a kiagyalt előírásokkal, s óva int attól, hogy minden korra érvényes sémákat kényszerítsünk az alkotókra.

Néhol ő is derűlátóbb a valóságnál. Aminek már meg kellett volna valósulnia, nem bizonyos, hogy csakugyan létezik is. Számos termék minőségének javulnia kellene, mert ez társadalmi követelmény, de ebből nem következik, hogy javul is (135. 1.). Gyakran inkább bevárja a termék — „társadalmi jelentősége“ ellenére is —, hogy a konkurrens termék minősége romoljék, ahelyett, hogy minőségi javítással igyekezne azt utolérni és túlszárnyalni. S attól, hogy a tőkés konkurrencia is rontja a minőséget, a szocialista bóvli még bóvli marad, a ráfordítási költség pedig nagyrészben vagy egészében kidobott pénz.

Mácza világosan fogalmazza meg az esztétikai kultúra lényegét. Ez elsősorban „történelmi fogalom, azt az általános színvonalat jelenti, amelyen az. esztétikai ítéletek állnak valamely kor gyakorlati tevékenységében, mindennapi életében és elméletében. Kapcsolatban van az embernek azzal az általános törekvésével, hogy az életet ne csak viszonylag biztonságossá és stabillá, hanem lehetőleg kellemessé, örömtelivé, szellemi gazdagságban bővelkedővé is tegye. Az esztétikai kultúra e természetes törekvés egyik megnyilvánulási formája" (131. 1.).

Mit jelent az ipari esztétika? Az esztétikai kultúra megjelenését az ipari (technikai) kultúrában, annak mintegy formai betetőzéseképpen, anélkül azonban, hogy „kilépne a maga ltechnikai) területének keretei közül". Ez utóbbi azt jelenti, hogy az ipari termék bármilyen kultúráltan jelenjék is meg, nem válik képzőművészeti értelemben „műalkotássá“. — Más szóval: amikor a tárgy eleget tesz funkciójának, tehát nem tagadja meg „technikai-szerkezeti alapjának törvényszerűségeit“ — ugyanakkor megformálását tekintve „esztétikai kifejező- és meggyőző erőre tesz szert“. Ezzel nem válik egyedi darabbá, s nem is igényelhet magának olyan „kivételes helyzetet, amelyet a művészetnek tulajdonítunk“ (131—132. I.). A műalkotás és az ipari termék között tehát elvi különbség áll fenn, ha még oly szépek is az utóbbiak. Sőt, még ha az egész „tárgyi környezet" a szép tulajdonságaiba öltözne, akkor sem válik a tárgyi környezet valamennyi eleme műalkotássá.

A funkció szerepét a régi iparművészeti tárgyaknál Mácza egy kissé egyoldalúan értelmezi, mintha nem venne tudomást elsődlegesen értékőrző szerepükről, ami mellett például egy kupánál, kancsónál, kehelynél a gyakorlati igény csak alárendelt szerepet játszik (123—124. l.J. — Applikációellenessége nem is helytálló, amikor napjainkban újra kísért nem is annyira a preraffaelitákra, mint inkább az eklektikusokra jellemző applikálás még a könyvkötésen is.

A prerafaeliták negatívumait — gépellenességét — észreveszi, de nem hangsúlyozza eléggé, hogy a mindennapi élet valamennyi használati' eszközét ők is esztétikai kultúrával kívánták fölruházni, s éppen nem a funkció rovására. Nem a Mácza János szavaival, de a lényeget tekintve mégis ugyanazt mondták, amit ő: „Minden modern technikai szerkezetet és tárgyat tektonikai tulajdonságok, harmónia és szépség hordozójává kívánunk tenni“ (128. 1.). Az anyagszerűség követelményeit ők is fölismerték, ha koruk korlátai között nem is azzal a világossággal fogalmazták meg, mint Mácza jóval később, s ha a megvalósítás terén gyakran elmaradtak is az alapelvek követelte tiszta kifejezéstől. Ök is tudták, amit a ma ipari formatervezőjének, sőt számos képzőművésznek és a közönségnek is tudnia kellene, hogy „sem a technika önmagában, sem a legpompásabb vagy legdrágább anyag önmagában, sem a fiziológiai vagy pszichológiai kényelmesség önmagában nem képes művészi formát alkotni. Az esztétikai kifejezőerőt, az esztétikai minőséget külön munka hozza létre, a technikai konstrukcióból teremtik meg oly módon, hogy a benne rejlő potenciális lehetőségeket esztétikailag ható minőséggé változtatják" (125. 1.).

Nem díszítésről, díszekkel való fölruházásról van tehát szó, hanem az anyagban és a tárgyban, ennek formájában megnyilatkozó esztétikai minőségről, ami azonban a formatervező munkája nyomán válik érzékelhetővé és láthatóvá. Itt a „szép“ nem járulék, hanem logikus megjelenés a fenti értelemben.