Irodalmi Szemle, 1971

1971/4 - Bereck József: Türelem

peronra ért, rövid fekete haját telefújta apró jégszilánkokkal a szél. Ügy örült, amikor megpillantott! Magasba lendítette volna a kezét, ha éppen nem tart annyi csomagot. Pozsonyban, Nyitrán, Brünnben vagy bárhol találkoztunk, mindig kitörő örömmel üdvözölt, s mindig sok csomagot cipelt. Rövid fekete haját apró jégszilánkokkal fújta tele a szél, s nedves mosolya egyre gyorsabban úszott felém a siető szőrmekucsmák és prémgallérok között. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy olyan a mosolya, mint egy pohár frissen csapolt barna sör. Várj egy pillanatig, mondta, a nénikémet elhelyezem a váróteremben, meg ezeket is, rögtön visszajövök, csak várj, mindjárt itt leszek, mindjárt... Amikor a lengőajtó rábólintott karcsú alakjára, egy másodperc tört része alatt rájöttem találkozásaink hiábavalóságára. Ösztönösen védekezni akartam a felismerés ellen, de abban a pillanatban mindent tisztán láttam, éreztem. Belefagytam a pályaudvar mozdonyszagú levegőjébe, minden megmerevedett körülöttem, s csodáltam, hogy nem érzek fájdalmat. Mire Mária visszajött, már egy közeli vastag oszlop mögött álltam, de éreztem, az előbbi felfedezés hiábavalóságával. Láttam, szemébe egy szomorú hópehely hullt, de hamar elolvadt, s mintha csak ott talált volna, hangtalanul üdvözölt: Jaj, Dodó, el sem hiszed, mennyire boldog vagyok, úgy örülök, hogy találkoztunk, miért nem veszel magadnak egy kucsmát, most az a divat, vagy, vagy majd én veszek, igen, igen majd én, Kassán láttam egy isteni kucsmát, az üdvözletét megkaptad? Persze, én is, olyan aranyos vagy...

Éreztem, az elkövetkező találkozásainkat már úgysem menthetem meg, előléptem az oszlop mögül, apró, keskeny kezét a magasba lendítve tapsolt, jószagú meleg párát lehelt az arcomba, nagyobb vagy, mint azelőtt, mondta, és kacagott. Este az Európába egy világosszürke kucsmával rohant be, s amikor meglátott a sarokban, diadalmasan meglobogtatta a feje fölött, nemrég vettem a Priorban, már csak ez az egy volt nekik, nem, amikor veled vagyok, nem akarok inni, különben is megártana, mert most olyan izgatott vagyok meg türelmetlen, gyere, menjünk. A 17-es szoba tetszett neki; parányi táskáját a sarokba dobta, kilépett a cipőjéből, egy pillanatra lehuppant az ágyra, megszagolta a karcsú vázába szúrt néhány művirágot, a Gogh-reprodukcióra azt mondta, isteni, légies mozdulattal meglibbentette a függönyt, bekukkantott az üres szekrénybe, a mosdó szélére helyezett parányi szappannal egy nem egészen szabályos szívet fir- kantott a tükör fényes lapjára, aztán hirtelen megállt előttem, keskeny kezét a vál- lamra fektette, jaj, el kell mennem, kiáltott fel, ne haragudj, Dodó, ugye, nem haragszol. Tudam, hogy valamiről megfeledkezett. Mária mindig megfeledkezett valamiről.

— Ugye, igazán nem haragszol — mosolyogta felém az ajtóból. Hófehér fogai nedves villanással búcsúztak a szoba csillárjától, s csak azután gyújtottam rá, amikor apró, siető kipkopjai elhaltak a folyosó végében. Hiába. Hiába tették a három műszegfűt a karcsú vázába. Valami igazi helyett ugyan ott van, de azt az igazit sose pótolhatja. Máriával, lehet, a somorjai lóversenyen találkozom újra, kezében virág lesz meg annyiannyi csomag, esetleg párolgó fokhagymás lángos, befutói tippek, pasztellszínekkel tarkított napernyő, műsorfüzet és még annyi minden.

Kertész Tamás után mentem el néha Nyitrára, azt mondta, jő nőket lehet fogni az évfolyambálokon meg amúgy is, de tudom, főként azért hívott, mert mindig kifizettem a számláját. Hamar lerészegedett, mindenféle lányokat akart rám erőszakolni, sokszor sírt, verte az asztalt meg a mellét, itt gyötrődöm négy évig, mint egy fakir, no és mi lesz belőlem, senki, a nemzet napszámosa, igen, olyan kezdő fizetéssel, amilyet te még előlegként se fogadsz el. Mindig azt akarta bebizonyítani, amivel nem sokat törődtem. Azt hitte, kisebbrendűségi érzésem van a főiskolások között, mert csak baggeres vagyok. Akkor nem mentem volna el Tamás után. Elismerem, eleinte zavart az egész, de Mária megkért, vigyem el táncolni, végigsimított a haján, parányi, vékony kezét beletúrta a tenyerembe, fel-felnézett rám, mosolygott, aztán azt mondta nevetve: — Iste^ nem, ekkora behemóttal még nem táncoltam. Később összevissza mászkáltuk a Zobor oldalát, csókolóztunk, jóllaktunk éretlen vadkörtével, s megesketett, hogy augusztusban elmegyek vele Serguba, a romániai nagymamájához, oda közel van a tenger, meztelenül fogunk napozni és fürödni. Romániába nem mentünk el, de aztán rendszertelen időközökben találkoztunk, Brünnben, Pozsonyban, a Balatonnál vagy másutt, de mindig nagyon örült, szinte tapsolt örömében, kucsmát, sálat, nyakkendőt, aktatáskát, ernyőt akart venni, és vett is. Minden attól függött, hogy tél volt-e éppen, vagy