Irodalmi Szemle, 1970
1970/4 - Bereck József: Öröm
Bereck József • • •• S ©,© A traktor, fehér füstkarikát sóhajtva az égre, megállt a súlyos kovácsoltvas kapu előtt. Az éles tülkölésre egy ősz hajú ember jelent meg a kastély felőli sétányon, és kezével intett, mintha csaik azt mondta volna, megyek már! A kapu mögött dolgozó nyolc ember abbahagyta a munkát és közömbösen szemlélte, ahogy a traktor egy óriási fatönköt vonszolva maga után, bedöcögött a kastély parkosított udvarára. Az utca túlsó oldaláról, a vasrácsos kerítésen keresztül jól láttam, hogy még két kisebb tönk hevert egy nagy halom összeaprított fa mellett. Az ősz hajú embernek csak nehezen sikerült leakasztania a tönköt, de senki sem segített (neki. A traktoros megfordult, a kapuból még visszaintett az öregnek, s kihajtott az utcára. A nyolc ember továbbra is mozdulatlanul szemlélte az eseményeket. Kezükben ernyedten lógtak a súlyos fejszék. Az öreg lakatra zárta a kaput, majd hümmögve elballagott a kastély irányába. A nyolc mozdulatlan ember közömbösen, szinte lélektelenül meredt a hatalmas jegenyetönkre. Azt szerettem volna, ha köpneik egyet, idegesen megrándul a kezük, kigyúl a szemükben a düh, a gyűlölet, vagy a megvetés sárga lángja, de csak a bárgyú közöny pókhálóját láttam közéjük feszülni. Aztán az egyikük élesen felvihogott, s — a fejszéjét lóbálva —, nyújtott, rugalmas léptekkel körüljárta a tönköt. Kíváncsi voltam, hogy kinek a parancsára, vagy milyen jelre kezdenek el dolgozni. Különböző korúak volta'k, csak a ruházatuk volt némileg hasonló; kettő kivételével kifakult, bő melegítő volt rajtuk. A többieket szemmel láthatóan hidegen hagyta a vihogó. Egy horpadt mellű ledobta a fejszéjét, és nyugodt, lassú léptekkel elment. Egynéhányan, észre sem véve a távozót, dolgozni kezdtek. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Idegesített a szótlanságuk, de az aprólékos, szorgalmas munkájuk is. A legszívesebben elmentem volna, de valahogy nem voltam rá képes; furcsa feszültség kötötte le másfelé irányuló gondolataimat. Olyan érzés fogott el, hogy bűnt követek el, amikor nézem ezeket az embereket, a furcsán szomorú kastélyt, a parkosított kert gutaütött hársfáit vagy a magas, vasrácsos kerítést. Mindig sajnáltam a nevelőintézetté, mező- gazdasági szakiskolává, vagy éppen aggok házává vedlő kastélyokat. Szomorú, sárga falaik a jelent is gyászolták. A vihogó hirtelen elkomolyodott, s tekintetét egy meghatározatlan pontra szegezte a kerítés felett. Megpróbáltam követni a pillantását az utcával párhuzamosan futó kerítés mentén, de semmi érdekeset sem láttam. Mereven, szinte megbűvölten állt, nem törődve a többiek fejszéi nyomán röpködő forgáccsal. Aránylag fiatalnak néztem, habár az arca éppen az ellenkezőjét árulta el. Amikor nyújtott, rugalmas léptekkel körüljárta a tönköt, meg mertem volna esküdni, hogy
