Irodalmi Szemle, 1970
1970/10 - Käfer István: Andrej Sládkovič (1820—1872)
Käfar István ANDREJ SLÁDKOVIČ 1820 1872 Gáspár Imre, a nagy szlovák költő személyes barátja 1873-ban Irta Sládkovičról: „Hozzád zarándokolok, kedves tanítóm, te pihenő szellemóriás, imádkozom a sírodnál, ezt kérdezvén: vajon él-e a Te Marinád? Vajon megpihent-e már nagy szellemed? Vajon megáldod-e lelkemet, ha költészeted lüktető erébe bemártom toliamat és örömmel mutatom meg nemzetemnek?“ Szükségesnek tartotta, hogy bemutassa nemzetének, hiszen az irodalom nem nézheti a nemzetiségi viszályokat, sőt úgy mutatta be, mint az egész haza, az egykori Magyarország Sládkovičát. 1820. március 30-án született Korponán, Andrej Braxatoris kántortanítő nyolcadik gyermekeként. Korpona kisváros, de a magyar-szlovák kapcsolatok, helyesebben a történelmi együttélés szempontjából rendkívül fontos hagyományai vannak: már a mohácsi vész előtt a szlovák és a magyar szegénység vállvetve harcolt a városka német patríciusai ellen, és 1519-ben Lajos király megparancsolta Korponának és Körmöcbányának, hogy ne tiltsák meg a városban a házvételt a szlovákoknak, morváknak és magyaroknak. A költő édesapja, Andrej Braxatoris maga is literátor volt, szintén ápolta ezeket a történelmi hagyományokat, és Letopisy krupinské című helytörténeti munkája mellett arról a Samuel Rožnayról írt verses nekrológot, akit az irodalomtörténet a magyar irodalom első tudatos szlovák népszerűsítőjeként tart számon. A szlovák értelmiségi világ egyik felére oly jellemző evangélikus egyháziasság, a hagyományos „bibliétina“ cseh nyelvű énekeivel így fonódnak össze a hazai, az egykori magyar- országi lUhorskoj hagyományok, amelyek végigkísérik Sládkovič egész költészetét. Selmecbányán járt középiskolába, ahol a harmincas években elsősorban Daniel Lichard — neve Petőfivel kapcsolatban került a magyar irodalomtörténetek lapjaira — révén ismerkedett a szláv kölcsönösséggel, az ébredő szlovák nemzeti érzéssel és annak előzményeivel. Ekkor már egyre gyakrabban összeütköztek a szlovák és a magyar nemzeti ébredés legtöbbször közös hagyományból merítő törekvései. Itt most nem vállalkozhatunk a tragikus meg nem értés, szembefordulás elemzésére, amely éppen a selmeci, a pozsonyi, majd a lőcsei evangélikus líceumokban uralkodó, pán- szlávnak kikiáltott szellemmel kapcsolatos magyar sajtókampányban és az evangélikus egyházon belüli harcokban is kifejezésre jutott, s ennek következménye is lett végső soron a forradalmi szlovák értelmiség nagy részének kiútkeresése a reakciós Bécs oldalán. Az érzékeny lelkű, talán Arany János egyéniségéhez hasonlítható költőt rendkívül fájdalmasan érintették ezek az ellentétek, ami nemegyszer megnyilvánult költeményeiben is. Ám a szláv ábrándok és a magyar honfoglalás romantikájához más is tapadt, ami meghatározta Sládkovič alkotásainak fogantatását: mindenekelőtt a szegénység, az állandó anyagi gondok, majd a boldogtalanságba fulladó szerelem, Halléban a hegeli filozófia hatása — s mindezek után a kortársaival szemben is folytatott harc a szlovák nemzeti-irodalmi nyelv megteremtéséért, amihez még legközelebbi
