Irodalmi Szemle, 1967
1967/1 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Földes Sándor
Az idézett versrészlet ©lőtt egy Batsányitól vett mottó áll: „Kiknek vérét a természet kéri, / Hív jobbágyitoknak felszentelt hóhéri“, s érthetővé teszi a homályos, egymásra halmozott metaforákat: Földes szocialista forradalomra lázítja a XX. század elnyomottjait. A hallgatás, a némaság motívuma később is gyakran előfordul költészetében, s nyilvánvalóan a belenyugvást, az öntudat hiányát jelenti, s a költő másutt úgy értelmezi saját líráját, hogy neki kell kimondania a lazító igéket a néma, de helyzetüknél fogva lázadásra érett tömegek helyett. Költészetének célja tehát a forradalmi tett, az aktivitás, s mindez erősen hasonlít Kassák Lajos és a bécsi Ma-isták ekkori lírai programjához és kiáltványaihoz. Földes a húszas években nemcsak a hagyományos versformát, hanem a hogyamányos témák nagy részét is elveti, Így például a szerelmi lírát is; csak politikai jellegű verseket Irt, mert „ölelni sem tudok, míg milliók kínokban égnek“. Az avantgardista, expresszionista költőt nehéz megérteni, ha nem ismerjük lírái programját, ezért részletesebben kell idéznünk Földesnek a Korunkban megjelent írói bátorság, írói felelősség című cikkéből. „A műalkotás nem álarcosbál, hanem exhibicionizmus. Lemeztelenülés: az alkotó karakterisztiku- mának, életképének sűrített kivetülése, és mit sem ér a mű, ha alkotója személyére vonatkozólag holt bizonyos következtetéseket levonni belőle nem lehet, ha a holt betűk mögött nem látszik a véres hús: az alkotó. Becsületes művész inkább levágatná a kezét, mintsem „művészi“ céllal egy sort is leírjon, melyből embervajúdássá, világképpé tágult „politika“ kiérthető ne volna. Az irodalom függvény, és bizony olyan egészen „közönséges“ dolgok függvénye, mint például a kenyér, szén, tüdóvész, luesz, földéhség, munkanélküliség stb. Nincsenek „magasabb“ nézőpontok. Csak az a hely lehet a kilátó, ahol az embersűrűben állunk, koordinálva (és legtöbbször determinálva is) a tömeg vágyai, szenvedései, akarásai áltál. Nincs lehetőség a bőrünkből kibújni, és valahol a felhők fölött bérelni olümpuszi hónaposszobát. A probléma magja lent van, és ennyi az egész: az emberek élni akarnak, És erre csak egy „igen“ és csak egy „nem“ létezik. Kettő között választani könnyű, de a gyávaság megteremtette azt a paradoxont, hogy a választás kettő között a legnehezebb. Mert ez az állásfoglalás egész életre szól, kövér tálakat és dicsőséget rúg fel, tövises konzekvenciákat vállal, minden órában új tettet igényel (és ez a fontosabb, ez a lényeges az irodalom határain kívül is), és minden órában helyt kell állani érte: bátran és szenvedéllyel. Az irodalom egységének célja egy nép élni akaró „igenjének“ maximális hangsúlyú kimondása, tehát maximális értékű: minden nép igazából kovácsolt szavakra van szükség. A ,,politikamentes“ irodalom humbug. Vajon más-e az író, mikor ír, mint egyébként? Állítom: ugyanaz, sőt éppen fokozott mértékben, fokozottan ember. Es értékmérő irodalmilag is csak — csak! — ez lehet. A kül- detéses művészet nem művészkedés. Munka az bizony, közönséges, piszkot érintő, ökölt szorító, vért sajgó, izzadságos, de — építő munka. A toll nem kiváltság jelvénye, de munkaszerszám, mint a kalapács: az írás hites cél és nem terméketlen játék. Ki verset, drámát, regényt ír — a versen, drámán, regényen túl és általa még más létrehozását is kell akarnia.“ (1927. 138.) Az idézett program elvi célkitűzéseiben már meghaladja (politikai radikalizmusával) Kassákék aktivizmusát, s lényegében azonos a kommunista párt által Átkozott legyen, aki hallgat! haldoklónál élesebben ordíts! te vagy a haldokló: te vagy a gyilkos! átkozott, ki cifra dalt dadog: Európa bűnbarlangjában tarka kártyákkal sorsolják véred — Testvér! ledobom a kendőt akasztottak utolsó pillantásáról, mit titkoltak előled, mert: te vagy! és szemgolyóid mutatom hős-mészáros-lázban te átszögezett, megrugdalt, bemocskolt! szikraszavú ember: pokol a némaságod — (Európai változásokra)-
