Irodalmi Szemle, 1966

1966/1 - FIGYELŐ - Julian Kawalec: Kettéhasadt élet

bárki, aki evezni tudott, révész nélkül is átjuthatott a túlsó partra és ott hagyhatta a dereglyét; a révésznek volt még egy ladikja, jóval kisebb, és szükség esetén átevezhetett a másikért. Kényelmesebb is volt így, ha mindkét parton volt ladik; mert az emberek révész nélkül is akadálytalanul átjuthattak a folyón.

A vádlott elbeszélte a bíróság előtt, hogyan helyezkedtek el a dereglyében — erre pontosan emlékezett; ő a farán állt, és a kormánylapátot tartotta a kezében, a szőke legény csáklyázott. A vádlott emlékezett arra is, hogy amikor a dereglyét ellökte a parttól, elkapta őket az ár, és vitte lefelé — a megáradt fo- lyónak pokoli sodrása volt. Ő mélyen mártotta evezőjét a vízbe, szembefordult az árral, a szőke legény csáklyával segítette; a dereglye orra lassan fordult, helyes irányt vett, és megindult a túlsó part felé. Alkonyodott, a víz szinte feketéllett, bár a valóságban piszkosbarna volt és tajtékos. A parti bokrokból éjjeli madarak füttye hallatszott. Kitartóan eveztek, és a dereglye gyorsan haladt előre a túlsó part felé. Amikor már a nagy folyó közepén jártak, ahol a víz a legmélyebb, és sodrása legvadabb, Wojciech és Kotula nem bírják tovább a hallgatást és a sötétséget, amely ráfeküdt a vízre, és körülvette a dereglyét. S a szőke legény akkor felteszi azt az ostoba, s ebben a pillanatban szörnyen nevetséges és alkalmatlan kérdést, éppen ezt a legostobább és legkevésbé helyén való kérdést a sötétben és a megáradt folyó kellős közepén:

— Hogy van Jadwiga? — Wojtek felelni akar, de még mielőtt felelne, halványan elmosolyodik, figyelmesen rápillant a legényre, és ebben a pillanatban elveszti önuralmát; feltételezhető, hogy ha önuralmát elveszti, a mosoly ráfagy az arcára, és rajta van addig, amíg választ nem ad. Azonban nyilván csak rezze- nésnyi mosoly volt, mert mielőtt felelt volna, előbb, mint hogy az evezővel fejbe vágta volna, és az a mély vízbe zuhant, ahonnan néhány nap múltán húzták ki, pillantásával szinte átszúrta; és ez a rövid pillantás elegendő volt, hogy a szőke legény az élet utolsó felvillanásában njegértse, miért ütötték le, hogy tudatosítsa ezt a „miértet“, hogy senkinek szemrehányást ne tehessen élete utolsó pillanatában, ellenkezőleg, megbocsásson annak, aki evezőlapáttal leütötte, és vízbe dobta, s felismerje, Wojciech Trepának, Józef és Katarzyna fiának joga volt e tett elkövetésére, e kötelesség teljesítésére.

Mint államügyésznek talán nem volna szabad így gondolkodnom, sőt a hasonló gondolatokra és nézetekre való hajlamtól is óvakodnom kellene; és én óvakodom is, ámde

hasztalan, mert ma ismét elfogott a bánat, amikor arra gondoltam, hogy mindkettejük számára, akik 1930 júniusának estéjén a mély és vad sodrású folyó kellős közepére jutottak, megkésett a kor, és mindennek, ami a nagy folyón történt, akkor még megvolt az oka, nem volt értelmetlen, és azért történt meg. Más szóval: Wojciech túl későn lépett ifjúságom éveibe, túl későn jutott az én koromba, és magával hozta ebbe életének szennyes batyuját.

!gy tehát fantáziámnak ez a gyermekded, talán könnyelmű játéka, amely nemzedékeket helyez át más korba, önkényesen dobálódzik az érvekkel, órákkal, másodpercekkel, mintha tarka borsószemeket öntene át bögréből bögrébe, minden bizonnyal bánattal végződik, mert az ember mindig találkozik azokkal, akik le- késték a szebb időket, akik túlságosan későn botorkáltak, vonszolták magukat, vitték valamire, cipelték szennyes batyuba tekert életüket. Pokolian szomorú dolog, hogy valaki örökké késik, valaki mindig későn érkezik szeny- nyes batyujával. Élj bár egy szebb korban, légy bár meggyőződve, hogy a szerencse fia vagy, és a te korod jobb, mint Wojciech Trepa kora, amelyben élt, mégis tudod, hogy múlnak a napok, órák, másodpercek, és te futsz, hajszolod magadat a szebb idők után, és mégis elkésed, és nem éred utol, mert mindig előtted vannak, mint egy hoszú póznán, és nem is érheted el, mert a pózna a te kezedben van.

Karol Kotula halott, fejbe ütötték evezőlapáttal, beleesett a vízbe, és csak néhány nap múlva húzták ki belőle és temették el a temetőben. A törvényszéknek tiszta képe van arról, hogyan is történt ez akkortájt a dereglyében, és újabb tényekre tér át, de engem gondolataim visszatérésre kényszerítenek abba a korba, amelyben az első gyilkosságot elkövették. Ismét magam előtt látom Karol Kotulát, a szőke legény, aki ott áll csáklyával a kezében, és segít Wojciechnek, hogy átjusson a víz hátán a túlsó partra. Látom őt, és figyelmeztetni akarom, hogy ne tegye fel Wojciechnek azt az ostoba kérdést, hiszen naiv és ostoba kérdés az, túlságosan naiv és túlságosan ostoba, ha figyelembe vesszük azt a mély folyót, a sötétedést és a súlyos kormánylapátot Wojciech kezében. Ő azonban feltette azt a kérdést, és Wojciech kihúzta a vízből evezőjét, rátámadt, és fejbe vágta a szőke legényt válaszként erre a kérdésre; nos, én tanácsolom és parancsolom neki ezekkel a szavakkal: — Evezz csak, Wojtek, hiszen én nem tehetek arról, én csak szívemre vettem a kor parancsát, és aszerint akarok cselekedni mindenáron; s ez a parancs így hangzik: Ragaszkodj a talpalatnyi földhöz, és szüntelen vágyódj utána! — De Kotula ezt