Irodalmi Szemle, 1966
1966/8 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - Emil Boleslav Lukáč: Magyar irodalom szlovák szemmel
voltak, tehát a tanulmányok kiegészítése, önálló kezdeményezések. Vitaesteket is rendeztünk és nyilvános ünnepi szerepléseket a selmeci publikum előtt, előadással, szavalatokkal és zenével. A szavalatokat különösen kedveltük. A többi közt élénken emlékszem, hogyan adtam elő Arany „Tetemrehívás“ című balladáját és Gyóni versét: „Csak egy éjszakára küldjétek el őket“. Kérem, ez az utóbbi a háború alatt hangzott el, s ez is Klaniczay szellemét dicséri. Emlékszem, 1917-ben egy diáktársam Klaniczay kezdeményezésére Babits monumentális háború-ellenes versét, a „Húsvét előtt“-öt szavalta. Nos, ennyi is elég annak a valóban humánus szellemnek jellemzésére, amely az ő irányítása alatt az osztályban, sőt az egész gimnáziumban honolt. Rólam tudták, hogy szlovák gyökerekből fakadtam, egyszer, 1917-ben Klaniczay azon kapott, hogy Tolsztoj „Feltámadás“-át a Škarvan-féle szlovák fordításban olvasom. Kézbe vette a könyvet, bólintott, de nem szólt. Az önképzőkör mellett még úgynevezett Gyámegylet is alakult heti összejöveteleikkel, ahol többnyire valláserkölcsi előadások hangzottak el. De ott is rengeteget szavaltunk, tehát mintegy az ízlésünket csiszoltuk. Ezt a kört Hamrák Béla professzor vezette. Neki is kedvelt növendéke voltam. Számomra a legfontosabb az volt, hogy Klaniczay professzor engedélyével nem csupán az ifjúsági, hanem a tanári könyvtárt is használhattam, amely kész kincsesbányája volt nemcsak a magyar, hanem a világirodalomnak is. S így az ötödiktől kezdve — amíg a diáktársak odakint korcsolyáztak — ott helyben elolvastam mind a magyar, mind a világirodalom legfontosabb műveit. Hála Révai Klasszikus Regénytárának, sorra szívtam magamba Tolsztojt, Dosztojevszkijt, Zolát, Anatole France-ot, s az ismert, szép Remekírók-sorozatból Goethe, Schiller, Heine válogatott verseit s a világpróza és világköltészet sok más nagy alakját. Heinét nyolcadikban már fordítottam is, Endrődi Sándor szép átültetése alapján. A magyar avantgarde irodalommal egyrészt a már említett Nyugat közvetítésével ismerkedtem meg, de villámcsapásként Elek Artúr könyve, az „Üj magyar költők“ hatott rám. Ott már felvonult az új magyar líra minden egykori képviselője, Adyval az élen. Azt hiszem — ha jól emlékszem — éppen Ady versével, „Az én menyasszonyom“-mal kezdődik. Heine költeménye, a „Sehnsucht“ után (Endrődi fordításában: „Vallomás“), amelynek refrénje: „Agnes, ich liebe dich“, ez volt a másik villámcsapás, amely egész lényemben megrázott. Ilyen ismeretekkel és benyomásokkal gazdagon indultam 1918 márciusában az iskolából — a világháborúba. 2. Mely magyar költők hatottak Önre? Mely költőket és prózaírókat fordította Ön magyarra? Az iskolai olvasmányok természetesén hatnak a fejlődő, alakuló emberre, hát még akkor, ha költőről van szó. Én pedig, ahogy azt már feljebb elmondtam, sokat olvastam, és minden bizonnyal sok minden megragadt bennem ezekből az olvasmányokból, úgy is mint tartalmi mag, úgy is mint formaismeret. Furcsa, nagyon szerettem a kuruc költészetet, dallamaival együtt, s ezek a versek még sokáig elkísértek (Nagy Bercsényi Miklós, Krasznahorka büszke vára, Te vagy a legény, Tyukodi pajtás). Örömmel fedeztem fel a kuruc motívumokat Ady lírájában is. Szerettem Petőfi forradalmi költeményeit, különösen az „Apostol“-t. (Ezt aztán, harminc évvel később le is fordítottam.) Szerettem Arany balladáit Zichy Géza illusztrációival, Vajda János Gina-verseit, Reviczkytől a „Pán halálá“-t, aztán — Ady jött, akinek biztosan fellelhetők a nyomai nálam, különösen ifjúkori verseimben. S miért is szégyenkeznék ifjúságom egy furcsa szerelme miatt: igen-igen szerettem Gyóni két könyvét. Nem a híres „Lengyel mezőkön, tábortűz mellett“ címűt, bár ez volt a leghatásosabb, hanem az elsőt, az „Élet szeretőjé“-t, két verssel, akkor megdöbbentő hatásával: „Cézár, én nem megyek“ és „Levelek a Kálváriáról“. El lehet képzelni, mit éreztem, amikor e két könyv olvasása után be kellett vonulnom, hogy magam is szerepet kapjak az első világháború utolsó felvonásában.