Irodalmi Szemle, 1966
1966/5 - FIGYELŐ - Monoszlóy Dezső: Mondottam: Ember, küzdj és higgy!
(Az ember tragédiájának kassai szlovák bemutatójáról) A magyarból szlovákra és szlovákból magyarra visszafordított mondás nem Karinthy Frigyes-i tréfa, hanem az ünnepi est komolyságához méltó mottó, olyasféle hangulatmegőrző címszó, amely az új szlovák fordítást és a kassai színházi előadást is tömören jellemzi. Ezenfelül valamiképpen saját régebbi Madách- élményeimre is rímel. A két évvel ezelőtti alsósztregovai Madách- centenáriumnál kezdem. Akkor a Tragédiával foglalkozva ezeket írtam: „Tragédiája nem az isteneké, tragédiája az emberé. Nála angyalok kara, Ür szava a pogányok hitetlen hitjátékáig vezethető vissza, keret az, és nem tartalom. A tartalom az ember mennyország nélküli küzdelme a földön található külvilágért“. Ezt a végkövetkeztetést természetesen a Tragédia eredeti szövegének a vizsgálata sugallta, és bizonyára Babits Mihálynak az a korábbi megállapítása is jó gondolati margóvezetőül szolgált, hogy Madáchnál az eszmei tartalom, a forma, mindenütt felségesen ra- cionalisztikus, még a hasonlatok is mintha csak a megértést szolgálnák. A fenti gondolatok jegyében olvastam el Ctibor Štítnický új szlovák fordítását, a fenti gondolatok jegyében néztem végig a kassai előadást. Nem a fordítás filológiai pontosságát figyeltem, hanem elsősorban ezt a mélyebb eszmei egyezést, a Tragédia modernségét, azt a madáchi modernséget kértem számon, amely régen kinőtte a 19. század eleji magyar nyelv Arany János által csak részben kijavított archaizmusát. P. O. Hviezdoslav 1905-ben és Beniak 1950- ben kiadott fordítása inkább a formával harcolt az eszmei tartalomért; Ctibor Štítnický volt az első, aki az eszmei mondanivalóból kiindulva jutott el az igazán puritán madáchi formához. Előtte a két kitűnő szlovák költő úgy érezte, hogy a Tragédia gondolati nagyságával nem szárnyal együtt, nem tart lépést a nyelvi forma, s hozzáláttak a Tragédia külső csiszolásához, látszólag egyszínű köntösét csillogó rímekkel, bibliai fenséggel díszítették fel, mennyei pátoszt növesztettek köré. Hviezdoslav itt-ott ki is egészítette a madáchi mondatokat, s bár mindketten nagy költői felkészültséggel és ihletett tisztelettel láttak munkához, a barokkosán feldíszített sorokban és a szép összecsengésekben éppen az a madáchi „monizmus“ veszett el, amely egyetlen ember álmába foglalta össze az isten-ördög és élet-halál fogalmát. Ctibor Štítnický nagy érdeme, hogy az ő fordításán keresztül nem a dualisztikus kórusokat halljuk, hanem az önmagával vitatkozó, az önmagában kételkedő és hívő ember párbeszédét, hogy visszatalálunk Madáchhoz és tragédiájához, ahhoz a tragédiához, amely nem az isteneké, hanem az embereké. így maradt el a „bízva bízzál", amely bármennyire is beidegződött a magyar fülnek, magyarul is csak nyelvi modorosság, így egyszerűsödött és tisztult vissza magához a madáchi gondolathoz, a „higgy“- hez, egy olyan emberibb dikcióhoz, amellyel az ember saját magához is szólni képes. A fordítással kezdtem, s úgy érzem, hogy a kassai előadás elsőrendű inspirátora ez a kitűnő, modern szöveg volt, magának az előadásnak a diadalra vivője azonban kétségtelenül Rakovský. Tibor rendezése. Bizonyára számos Madách-bemutatót látott és tanulmányozott. Rendezési koncepcióját mégis eredetinek éreztük, amelyet nem kötöttek a Tragédiához fűződő és külföldre is exportált magyarországi színházi tradíciók. Az előadást Adám álmából kiindulva mozgatta, amelyben látványosság és modernség harmonikusan egymásra talál. Ennek az álomnak a karvezetője Lucifer, Adámnak önmagából kivetült kételkedő alteregója. Nem valami harsány és ördögmezbe öltöztetett túlvilági figura, de nem is frakkos, szarkasztikus sátán, hanem maga a racionális ész megtestesülése, aki gyakran erősebb Adám naivitásánál, sőt Adám Űr szavává fellengzősödésénél is ő az előrelendítő kételkedés ereje. A színpadképek pergő egymásutánja nem szakadt el sohasem Adámtól, az álmodótól, nem lett belőlük külön egyfel- vonásos, ugyanakkor nem is szürkült olyan modern absztrakciókig, amelyekből kivesztek volna az álom színeinek és monumentalitásának lehetőségei. A párizsi jelenet pompás tablója, a londoni szín megrendítő szavaló- kórusa s a falanszterjelenet aggódó őszintesége ékes bizonyítékai ennek a rendezői koncepciónak. Nála például az annyit vitatott falanszter, amelytől ellentett előjelű utópiz- mussal igyekeztek elhatárolni magukat a különféle dogmatizmusok, annak a sejtésnek egyértelmű és konkrét aggodalmát tükrözi, hogy az emberi érzéseket és egyéniséget minden egyoldalú és túlhajtott technokratizmus Monoszlóy Dezső Mondottam: embar, küzdj és higgy!
