Irodalmi Szemle, 1966

1966/2 - Egri Viktor: Emlékek könyvéből

dék erőm, hogy bal kezem ösztönösen felrántsam, és így védjem ki a döfést.

A vas sebet vág kezemen — a félholdas sebhely ma is látszik mutatóujjam tövében —, és a rám rontó ember felbükik. Amit én nem tudtam megtenni, elvégezte helyettem egy csallóközi legény: a halálthozó pillanatban rásütötte fegyverét.

Andának hívták a szép bozontos hajú, kis mokány magyart. Másnap én csavartam sátorlapba tetemét.

Aztán elmúlt ez a nehéz év is, a fegyverek elhallgattak, és eljött az ideje, hogy a szenvedés kohójában megért gondolataimat megpróbáljam formába önteni. Azokban az esztendőkben villanó vasak, húsba szaladó szuronyok kísértettek álmaimban, pergőtűz bősz lármája tombolt a fülemben, és verejtékes testtel, elcsigázva ébredtem, mint aki egész éjszaka emberrel és elemmel hadakozik, és nem bírja le őket.

Azokban az esztendőkben, valahányszor játékpuskát vagy más gyilkoló szerszámot láttam játszadozó gyermek kezében, beleborzong- tam, hogy a kezem sűrű, ragadós embervérrel van bemocskolva, és mocskos lesz a gyerek keze is, ha nem dobja el azt a gyűlölt játékot.

Kivégzés

Tizennyolc tavaszán néhány hadifogolynak sikerült lengyel földön és Kárpátalján át hazavergődnie. Talán abban a hitben szöktek és jöttek, hogy itthon levethetik az angyalbőrt, mehetnek szántani, vetni vagy vissza a műhelybe, de cseberből vederbe estek: a mundér nem került le róluk.

A csallóközi és mátyusföldi bakákat néhány napi szabadságolás után az ezred dunai laktanyájának gondosan elkülönített részébe rakták, s néhány kipróbált, megbízható továbbszolgáló altiszt parancsot kapott, hogy tartsa szemmel őket.

Alighanem egyikük sem fogta fel egészében, miféle fordulat történt fogolyéletük utolsó hónapjaiban: csak ösztönösen érezték, hogy ott a végeláthatatlan orosz rónákon, a mezítlábas, kopott rubaskás muzsikok hazájában valami új csírázott körülöttük, s ez az új vonzó és lenyűgöző volt, mint a delejes tűz. És erről beszélni kellett — a földosztásról, a munkás- és parasztszövetségről, egy új és szabad élet ígéreteiről. Hallgatójuk volt éppen elég; az ezredirodán hamar felismerték, hogy jelenlétük valóságos isten csapása, amitől óvni kell a fegyelemben nevelt, engedelmes legénységet.

Egy nap futótűzként elterjedt a hír, hogy a bolsik — így nevezték a hazatérőket — fellázadtak, és alaposan helybenhagytak egy

őrmestert. Nem volt ez nagy eset, a parancsnokság mégis úgy látta jónak, hogy főbenjáró bűnnek, lázadásnak minősítse a bolsik és az őrmester összetűzését.

Akkoriban a legénység gyakran olyan koty- valékot kapott ebédre, hogy akár mosléknak nézhette az éhes. A férges, mócsingos húson semmiféle sózás nem segített, émelyített a puszta szaga, s aki nagy éhségében mégis ráadta a fejét, hogy elfogyassza, egész éjszaka szaladhatott görcseivel a latrinára.

Ilyen elsózott, hamuszürke leves és gyanús ízű mócsing várt a „zendülés“ napján is a Kuhajdának nevezett gyakorlótérről bevonu- lókra. A menázsiosztásnál az öregebbje füstölgőit magában, egy keveset morgott, amikor egy kis hazaival pótolta a soványnál is soványabb kosztot; a fiatalabbak megeresztettek néhány vaskos tréfát, miféle jószagú munka vár a telerondított latrinákat pucolókra, s volt aki szomszédjának kínálta a porcióját, és ha annak se kellett, vitte a moslékosdézsához. Csak az egyik bolsit hozta haragba a híg répaleves meg a benne úszkáló húscafat.

— Hé, szakács, nekünk mindig ilyen dög jut? — nyitott szelepet a dühének. — Hová a fenébe teszitek a friss húst?

— Én azt főzök, amit kapok. Ha nem tetszik, eredj a vendéglőbe! — nyelvelt vissza a szakács.

— Mennék, de üres a bukszám — felelt már kedélyesen a bolsi, de mikor látta, hogy né- hányan odafigyelnek, nem állhatta meg, hogy hozzá ne fűzze a magáét. — Megesküdnék, már három sarokháza van a nagyvágónak. Telik neki akár tíz bécsiszeletre, te meg zabáid ezt a frászt.

— Te csak hallgass! Ne lázítsd az embereket — mérgeskedett a szakács.

— Hallgat a kukac ebben a húsban! — csattant fel újra a bolsi hangja, és magasra emelte a csajkáját. — Extraporciót kap a szakács úrtól, akinek ízlik. Az enyémet is odaadom ráadásul... Ne tolakodjunk kérem, mindenkinek jut.

Az ebédosztásnál felügyelő őrmester közelebb jött.

— Ne csinálj cirkuszt! — szólt rá a bolsira.

Az ember nem akart az altiszttel ujjat húzni, összeverte a bokáját, és szelídre fogta a hangját.

— Jelentem alássan, a levesben több a só, mint a répa. A hús meg büdös.

Az őrmester felhúzta bozontos és összenőtt szemöldökét.

— Büdös? — nézett haragját türtőztetve az emberre. Csínján kell bánni ezzel a szemétnéppel, így van parancsban, ám a tekintélyen nem eshet csorba: a bolsinak semmi szín alatt