Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - FIGYELŐ - Szalatnai Rezső: Tallós Procházka István művészete
figyelő Szalatnai Rezső : Tallós Prohászka István művészete Egy nagy művészt szeretnék bemutatni az Irodalmi Szemle olvasóinak, közülünk valót, aki velünk együtt valaha a szlovákiai magyar szellemiség derékhadához tartozott. Kegyetlenül elfeledték, mint sok mindent abból a korszakból, amelyben forradalmi erővel, művészi ábrázolással, a társadalmi fejlődés hitével úttörőként örökítették meg magukat a szlovákiai magyar alkotók. Tallós-Prohászka Istvánról van szó, azt hiszem, sokan nem is tudják, kit tiszteljenek e névben. Ma Miagyarországon él, csupán pár lépésnyire a határtól, Mosonmagyaróváron, amelynek vidéke azonos a somor- jai tájjal és a Csallóközzel, a festő eredeti bölcsőhelyével. Nem volt képes tovább vándorolni, ottmaradásával jelképesen fejezte ki mindnyájunk érzelmes visszavágyódását szű- kebb szülőföldünkhöz, mely emberi és szellemi arcélünket kialakította. Aki ismeri a szlovákiai magyar humánumot, tudja, hogy ez a hűség a tájhoz alapvető jellemvonásunk. Tallós-Prohászka István ma is változatlanul ugyanaz, aki volt: a szlovákiai magyar szellemiség egyik legjellemzőbb kifejezője. Valahányszor képeit szemléljük, önkéntelen eszünkbe jut a induló Mécs László forrongó krisztianista humanizmusa, Győry Dezső el- hivatást sugalmazó, kemény ritmusú lírája, mely egy magyar kisebbség szerepe számára ielfedezi a középeurópai kisnemzetek kötelező testvériségét, Darkó István prózája, mely elsőnek kísérli meg társadalmunk realista ábrázolását, fülünkbe harsog Fábry Zoltán bátor publicisztikája, a lelkiismeretünket felkavaró, egyértelmű antifasizmus. Többen voltak képzőművészeink közül, akik biztos tudattal állapodtak meg tájaink ábrázolásánál. De Gwerk Ödön csak ember nélküli hegyvidéket festett, hegyhátak, erdők és felhők balladáit, Angyal Géza nagy vásznain csak illusztrációt látni, dinamika nélkül; az életalakító szlovákiai társadalmat ez a somorjai festő jelenítette meg, mintegy vizsgálatot tartva létünk tézisei felett. Tallós-Prohászka István arra a kérdésre felelt számos nagy vásznával: Mik vagyunk? Mi végett vagyunk itt? Nagy és kisebb képeinek egész sora a szlovákiai magyar nemzetiségű társadalom kereszt- metszete, falu és város összefűződése, egy szegényedő nép tűnődése. Nem nehezedett rá a művészi tradíció, forradalmi látásához az új képzőművészeti eredmények erejét kereste, vajmi keveset hajlott a művészi hírnév és siker csábításaira. Igazmondó festő akart lenni világéletében, erre a tájra és erre a társadalomra támaszkodott, az igézően ősi, sajátosan magyar népiségű és petőfies Csallóközre, ahonnan keménykötésű, konok és szenvedélyes alakját egy csallóközi írástudó, a patrióta radikális polgár, Jankó Zoltán, Károlyi Mihály 1918-as pozsonyi főispánja, szólította elő, amikor 1928-ban a pozsonyi Savoy halijában megrendezte első kiállítását. Ma Tallós-Prohászka Istvánra, hetvenedik éve küszöbén, felnéznek Budapesten is, ahol ugyanúgy megfeledkeztek a mimóza-érzékenységgel visszavonuló festőről, mint Szlovákiában. Pedig 1929-ben egy csoportkiállításon már a budapesti Szalonban is láthatók voltak a magabiztos festő képei, tájképek, alakos kompozíciók és portrék, köztük Jankó Zoltán elmélyült arcmása. Mentői többet dolgozott, annál inkább vonult vissza szülővároskája falai közé és a csallóközi Duna-tájba. Pedig ez a visszavonulás már az első érvényesülés után kezdődött, ez pedig az 1919-es Magyar Tanácsköztársaság idején volt. Tallós-Prohászka István ugyanis vöröskatona volt, a 13-as vörös honvédgyalogezred ezredrajzolója, aki kivette részét a harcokban is. Kétszáznál több rajzot készített a magyar vörös hadsereg életéről, néhányat ezek közül nemrég közölt a budapesti Népszabadság. A román hadifogságból Budapestre tért vissza, ahol elvégezte az Iparművészeti Főiskolát, aztán fél évet töltött Berlinben. Csak mindezek után tért visz- sza szülői házába, Somorjára. Somorja és a Csallóköz, melyet mondavilágunkban Tündérszigetnek hívnak, hamar meggyőzte fiát arról, hogy nem az alföldi táj maga a festeni való matéria, hanem az embe655
