Irodalmi Szemle, 1965
1965/7 - Roman Kaliský: Csallóköz kérdőjelei
Roman Kaliský 1965 július elseje volt. Megálltunk még Bősön, hogy legalább egy kicsit elbeszélgessünk a sofőrökkel, akiknek éppen jutott egy 'kis idejük a pihenésre. Mély álomban találtunk rájuk, feküdtek felöltözve, mozdulatlanul a szalmában. Hagytuk őket aludni. Ez volt az utolsó kép, amely az ezekben a napokban elhagyott vidékről emlékezetembe vésődött. Visszatértünk a civilizációba, visszatértünk Pozsonyba. Velünk szembe nehéz, kővel rakott teherautók dübörögtek. Süvöltő 603-asok előztek meg bennünket, szélvédőüvegjükön PK jelzéssel. Régi, rozoga Pobjedánkkal az úttest szélére húzódtunk. A sofőr csavart egyet a rádió kapcsolóján, roppant valami a szekrénykében, fütyülő hangot hallottunk, aztán hirtelen kitisztult az egész, s megszólalt egy optimista színezetű, örömteli, szinte újjongó férfihang. Ilyen szavakat mondott és ismételt meg többször: erő, hatalom, elszántság, szépség, derű, lelkesedés. Az én fáradt agyam nem volt képes, s nem is igen igyekezett közöttük összefüggést találni, a szavak maradtak, kirepültek a szekrénykéből és elhalták, s utánuk hozzájuk hasonló és velük egyforma szavak ugráltak elő belőle, s hangkulisszát alkottak, amelyet az ember végülis megszűnik érzékelni. Csak a folyó, ár, áradat és szökőkutak- szavaknál erősödött fel a figyelmem. Öh nem, nem az árvízről volt itt szó, bár úgy hiszem nem hiányzott az árvíz szó sem. De ezek a szavak teljesen más metafora szerint kapcsolódtak össze: a fiatalság hatalmas folyama ... gyönyörű napsütötte testek áradata ... a lelkesedés árja ... a kacajok szökőkútja ... Megértettem. Igyekeztem felidézni a gyönyörű város, a Spartakiád Prágájának a képét, a Strahovi stadiont, de egyre egy másfajta kép keresztezte a látomást. Egy megvadult folyó képe, amely kilépett partjai közül, s nem tudta megállítani a védőgát sem; az elrettentő özönvíz képe, amely elűzött vagy eltemetett mindent, ami egy terület számára életet jelentett; a pusztító ár képe, amely a csicsói szivattyúállomás közelében keletkezett szakadáson keresztül még mindig ömlött, zuhogott Csallóközre és növelte ezt a szörnyű holt tengert. Mit gondolhattam a rádiót hallgatva, no mit? Hogy az életben ez már így szokott lenni? Hogy az egyik sír a másik örül? Hogy az egyik születik a másik haldoklik? Hogy az egyik nyereségét, a másik veszteségét számlálja? Sajnos az életben ez valóban így szokott lenni. Az egykori bölcs zsidó király, Salamon azt írta Prédikátor-ában, hogy az élet öröm és bánat, háború és béke, sírás és nevetés, szeretet és gyűlölet. És ez a sokarcú drámai élet nem áll meg, minden körülmények között halad tovább. Az ember különböző érzéshelyzetekben átéli az élet egyik vagy másik oldalát. Soha sem egyidőben mindkettőt. A hideg és értelmes okoskodás azonban könyörtelen és nem lehet egyoldalú. Bármennyire is melletük állsz azoknak, akiket a nagy szerencsétlenség ért, ez a józan ész végül is kikényszeríti belőled a beismerést, hogy mégsem állhatott le és nem tarthatott gyászünnepélyt az egész köztársaság Csallóköz miatt. Gyászünnepély — hogy keveredett ide ez a szó? Nem erős talán itt most ebben az összefüggésben? Nem tudom, lassan már nem ismerem ki magam a szavakban. De már tudom honnan kúszott a toliam alá. Eltettem a Kultúrna Tvorba 24. számát, amelyben Jaromír Tomeček cseh író balladikus hangolása cikket közölt a Ligetek panichidája címmel. A szerző a Déviček pri Breclavi
