Irodalmi Szemle, 1962
1962/2 - Dénes György: Aranyhomok
Dénes György aranyhomok Nem is olyan régen egész falvak népe aranyászott a kéken hömpölygő Duna mentén. Többek között: a csicsóiak, kolozsnémaiak, medveiek, bodakiak, szapiak és így tovább. Szapról még ma is azt tartják, hogy tulajdonképpen aranyász település volt. Többízben felkerestem ezt a kis dunamenti falucskát, hogy megtudjam, mi igaz abból, amit az öregek állítanak. Megtudtam, hogy tényleg sok aranyász került ki Szapról, de én, sajnos, már csak egyetlenegy embert találtam, aki évekkel előtte ezt a mesterséget űzte. Az idős, hajlott hátú bácsikát Bereczki Vincének hívják. Apjától, Bereczki Bálinttól örökölte az aranymosás mesterségét, aki annakidején szinte gyerekfejjel, tizenhat éves kora óta járta a Duna zátonyait, hogy sárgán csillámló szemcséket szűrjön a fövenyből. Bereczki Vince a huszas évek elején, 1921-től 1923-ig aranyászott utolsóízben, de emlékezetében még élénken éltek az aranyász epizódok, a különleges mesterség érdekes tényei. Elmesélte, hogy az aranyászok legtöbbnyire koratavasszal, ősszel, és ha enyhe volt a tél, ebben az évszakban is, mosták az aranyat a Duna fövenyéből. Ha a földeken már megszűnt a munka, nekivágtak a nagy folyó zátonyainak, hogy szerencsét próbáljanak, pénzt csiholjanak a hordalékból. Akadtak olyan paraszt- emberek is, akik szolgát fogadtak a földműves munka végzésére, hogy ne vesz- szen kárba a termés, amíg ők a csillogó szerencsét kergetik. Amikor az aranyász útnak indult, legelőbb jól körülnézett a Duna mentén, és megválasztotta az aranyászó-helyet. Már a kavics színéről megállapította, hogy mennyi lehet benne az aranyszemcse. A kékes színű homok rendszerint jól fizetett, de a dercés, durva homokban kevés aranyszem akadt. Természetesen próbát is vettek a homokból. Merítettek egy falapátnyi hordalékot, s ha akadt benne 70—80 aranyszemcse, akkor megfelelt a föveny, de ha csak 30—40 szemcsére leltek, — odább ballagtak a folyó mentén. Ha viszont megfelelő homokra akadtak, egy köbre valót csomóba lapátoltak, s hozzáláttak a fárasztó munkához. Milyen szerszámokat használtak az aranymosók? A mesterség legfontosabb kelléke az aranyászpad, vagy más néven — aranyászasztal volt. Az egyszerűbb fajtáját formája miatt „Ió“-nak is csúfolták. Az aranyászpad másfélméter hosszú és félméter széles volt. Rendszerint három lábon állt. Az egyik végébe veszőbői font kosárfélét, „saraglát“ helyeztek, ebbe lapátolták a homokot. Ha megtelt a kosár, vizet öntöttek rá a hosszúnyelvű, literes méretű faedénnyel, a „köpőcé“-vel. A lejtős aranyász-padról a víz a finom fövennyel együtt abba a posztóba csörgött, amely az asztal alsó végében volt kifeszítve. Az aranyporzót az úgynevezett aranyász-sajtárban mosták ki a posztóból. Innen a „hibállóba“ került, amely tulajdonképpen nem más, min t egy kis fateknő. A teknőt addig-addig rázták, míg az aranyszemcsék ki nem csapódtak az oldalára. A kicsapódott szemeket kénesővel szedték össze, és golyócskákat gyúrtak belőle. Odahaza „gyócsruhá“-ba helyezték a golyócskákat, és a higanyt kiszorították az aranyból, majd „köpűs vaskanál“-ban nyitott tűzhely felett kidűtötték. Tulajdonképpen ekkor tisztult meg teljesen az arany. A kisütött arany cipóalakúvá formálódott, s rendszerint hozzátapadt, hozzáégett a vaskanálhoz. A színe kezdetben szürkésfehérben játszott, később sárgává lett. Az aranyászó csallóköziek a nagyvárosok ékszerészeinél, aranyműveseinél értékesítették a színtiszta aranyat. A századelőn azonban már az adóhivatalba vitték értékesítés végett. Bereczki Vince bácsi például a somorjai adóhivatalba hordta szerzeményét. Az adóhivatalban minden golyócskát, illetve cipócskát gondosan kettészeltek, megvizsgálták, nincs-e benne higany. Ha kénesőt talál-
