Irodalmi Szemle, 1960
1960/2 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Anna Seghers: Út az éjszakából
lággá kiáltotta az európai és kínai szocia- ilsta forradalmak vereségét, a vereségben megtiport milliók panaszát és a panaszban erősödő harci elszántságot. A regény első lapján a „személyeket“, a regény alakjait találjuk felsorolva. Öt csoportban, aszerint, hogy milyen országba valók. A magyarországiak névsora a leghosszabb, de ha a róluk és Magyarországról szóló fejezeteket összeraknánk, az is terjedelmesebb lenne, mint mondjuk a kínai vagy a lengyel rész. Ezért nevezi a magyar kiadás utószavában Barta Lajos „magyar regénynek“ a művet, de még inkább szembeszökő a könyv magyarsága, ha a magyar alakok hitelét, plaszticitá- sát összehasonlítjuk a többiével. Mennyire a magyar 1919 hús-vér típusa pl. a forradalmár (de inkább csak szocdem módra forradalmár) s később az emigrációban elbizonytalanodó s lassan polgárosodó Steiner tanár, vagy a valóban forradalmár természetű Fa- ludi, volt tiszt, aki viszont úgy marad el a fejlődéstől, hogy az emigráció békéjébe, nyugalmába nem tud belecsendesedni, nem tud a forradalmi munka más módjára átváltani. De nem lehet elképzelni valóságalap nélkül a proletárforradalomban gyerekfejjel résztvevő, s az emigrációban kiteljesedő sorsú kis Böhm alakját sem, aki az előbbi kettővel szemben a tevékeny emigránstipust, az új helyzetekben is magára találó pártharcos típusát képviseli. Gazdagon, nagy tárgyismerettel rajzolt Bató főiskolai tanár, s Pali ifjúmunkás alakja is, habár az utóbbi talán a leghalványabb a felsoroltak közül. Sokrétűségük s történelmi konkrétségük teszi az Üt az éjszakából-t (magyar fejezeteinek terjedelmén kívül) — elsősorban magyar regénnyé. A könyv magyar szereplői mindjárt az első lapokon, időben a Tanácshatalom bukása után tűnnek fel, de a szerző ötöt közülük elkísér az emigrációba is. A bukás és az emigráció között — mintegy a proletárforradalom világméreteit és nemzetköziségét demonstrálva — fejezetek szólnak az olasz munkáskavargásokról, a lengyel proletárok eltaposhatatlanságá- ról s a rutén parasztok sötétben tapogatózó forradalomvárásáról. A bontakozó olasz fasizmusba az oda emigrált magyar ifjúmunkás; a huszas években fokozódó, s tanácsokat- követelő lengyel proletárküzdelmekbe Janek fiatal kelmefestő életén keresztül nyerünk betekintést. A bolgár jelenetek fekete komorságukkal tűnnnek ki. Van bennük valami hát- borzongató, balladikus, de ugyanakkor érezni, hogy a Dudov-ok, Sztojanov-ok harca a halottas menet konok, megállíthatatlan vonulása. Az 1923-as felkelést követő idők ezek, a tőke ideiglenes győzelmének az ideje, de ugyanakkor az osztályharc hatalmas fellángolásának az ideje is. A nép szinte a természettel szövetkezve harcol a fasiszta diktatúra ellen. Minden pince, minden bokor kész a legendássá nőtt Dudov fakitermelő munkás pártharcost elrejteni. Itt érzi az olvasó a legjobban a történelem könyörtelenségét, az osztályharc szükségét, a „másképp nem lehet“ kutyaszorítóját. A sor azonban nem ér véget Bulgáriával. A nyugaton tanuló Liao Han-csi sorsában kirajzolódik a kínai kommunisták hatalmas erőfeszítése is a kommunista Kína megteremtésére, de dr. Csen alakjával ott van közvetlen közelben a reakció s az imperialista Csang- Kaj-sek győzelme is. Ezek hát a személyek, de csak a „főszereplők“, mert a könyvet a figurák olyan áradata önti el, hogy el lehet tévedni közöttük, mint rengetegben. De persze a Seghers-vállal- ta feladatot csak így lehetett megoldani. A tartalom monumentalitása megkövetelte az eszközök monumentalitását. Az egyik percben Budapesten, a másik percben már Franciaországban, vagy Olaszországban lenni, az egyik lapon a lengyel munkásmozgalomról a másik oldalon már a kínai Kuomintangról írni — s mindezt hatalmas, szerves egészbe gyúrni — nem kis feladat. A Segherséhez hasonló tehetség kellett hozzá. Csodálatos, szinte megfogalmazhatatlan erő van Seghers elbeszélő módjában. A II. kiadás bevezetője szerint a Németországba menekült magyarok és más emigránsok beszámolói a szerzőnek rémmesének tűntek. De mintha volna is valami tudatos rémmesére-törés Seghers írói módszereiben. _Vagy nem is rémmesére, d e balladikus hangulatra. Különösen érezhető ez a bolgár jelenetekben, de kimutatható pl. a magyar fejezetekből is. A bekezdésről bekezdésre végig vonuló gondolatritmus, sőt mondat- és szóismétlések a legkézzelfoghatóbb bizonyítékai ennek a tudatosságnak. Sebő arcáról pl. kínzása közben háromszor állapítja meg a szerző, hogy: „...ez az egyszerű emberi arc változatlan maradt." Három sorral lejjebb: „...arckifejezésének komor nyugalma nem változott." Üjabb kínzásra, két sorral lejjebb: „...mélyebbre hatolt, de arca mozdulatlan, nyugodt és komor maradt." A balladikus hang, a túlfűtöttség néhol azonban naivizmust, s a naivizmus sok helyen szinte paródiás levegőt csinál, s az olvasó könyörtelenül elmosolyodna, ha a történés komor, fullasztó valósága tragikomikus fintorra nem váltaná a mosolyoghatnékját. Az olyan jelenetekre gondolok, mint ahol Sebőt, a feladott kommunistát vallatják a Horthy-legé- nyek: „...mozdulatlanul ült az asztalnál, kopasz feje fénylett, előtte feküdt két hatalmas keze. Fejére ütést kapott, de ez nem bátortalanította el, sőt most ébredt csak
