Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - LOVICSEK BÉLA: Élni jó (Elbeszélés)
Lovicsek Béla Élni jó A félelem, hogy netán elfogják és fogolytáborba hajtják, úttalan utakra kergette s messzire elkerültette vele a lakott területeket. Három hét óta rótta már a futóárkokkal szabdalt, kilőtt harckocsikkal, gránáttépte gödrökkel pettyezett tájakat. A kopott katonagúnya meglötyögősödött rajta, valódi színét kiszívta a hároméves frontszolgálat. Csak a zubbony .hajtókáján sötétedett két háromszögletű zöld mezőcske — a letépett rangjelzés helye. Mint tartalékos zászlós vonult be egy kis Garam-menti falucska egyosz- tályos iskolájából, s a frontszolgálat nem emelte csillagai számát. A letépett rangjelzések valahol Ausztriában, egy tovazúgó hegyipatak habjaiba peregtek, mint őszi elmúláskor a falevelek. Ott a hegyipatak mentén lapult meg, ott várta meg a front átszáguldását és onnan vágott neki az útnak egyedül — hazafelé.' Halovány, törékeny asszonyt, meg egy rózsásarcú kétéves kislányt hagyott otthon. Fényképüket a szíve fölött, zubbonyzsebben őrizte, vigyázott rá, mint a szeme fényére. Sok meleg pillanatot kapott a kis papírdarabtól és sokszor bíztatást, amikor úgy érezte, hogy már-már mindennek vége. Igazi jóbarát volt. Kitartott vele jóban, rosszban: vadvirágos erdőn-mezőn, avagy gyilkos golyózáporban, pergőtűzben egyaránt. Mindig a két mosolygó arc lebegett szeme előtt, mint világítótorony a messzi tengerek hajótöröttje előtt. A három év alatt sokszor feldalolt szívében a vágy: csak még egyszer hazajutni, aztán élni, élni, szeretni és dolgozni! Fáradtan, nehezen szedte a lábát, pedig rohanni, szállni szeretett volna, hiszen már csak alig harminc kilométer választotta el a Gáram szelíd habjaitól, az otthontól. Terhe is alig volt. Hátizsákjában csak egy kékszemű, szőkefürtű alvóbaba aludta álmait. Egy elhagyott tüzérségi bunkerben találta, s mindjárt a kislányára gondolt: vihet-e apa nagyobb ajándékot haza a háborúból, mint az életét, meg egy játékbabát!? De vajon lesz-e kit megajándékozni vele, lesz-e kit szeretni, kiért élni és dolgozni? Ezernyi kérdés, ezernyi elképzelés, de csak egyetlen vágy, s még nagyobb félelem ülte meg a lelkét. A kis falujához közeledve a félelme nőttön nőtt. Ilyen vegyes érzelmekkel rótta az utat, nyújtotta a lépést... A májusi éj milliónyi csillaga mutatta az útját. Nem akart semmire sem gondolni, csak menni, menni és végre hazaérni! A kelő nap sugarai a Garam partján érték. Sűrű párát lehelt a folyó, s bő harmatban fürdőit a parti fű. A füzek lombjai között mély álmát aludta a szél, még a madarak cifrázó csattogására sem ébredt fel. S a felszálló pára alatt szelíden susogott a folyó.
