Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)
1992-03-18 / 8224. szám
Népszava, 1992.inárc.14 Kiss Gy. Csaba: Egy hamis kép tovább él Skizofrén neniaettuílatunkkal nem vagyunk egyedül Messziről nézve a szlovákok és a magyarok majdnem egyformák Mit kezdjünk magyarságunkkal? Avagy hogyan gon-1 dolkodjunk a szlovákokról, a szlovénekről, az ő sérelmeikről? A térségben lezajlott rendszerváltás után a nemzet, a nemzetiség fogalma körüli viták kiéleződtek.; 1848-as forradalmunk évfordulója kapcsán ezekről a kérdésekről beszélgettünk a téma avatott ismerőjével, Kiss Gy. Csabával, a Közép-európai Kutató IntézetJ igazgatójával. — Szeretném elmondani: a magyar köztudat számára nem világos, hogy Magyarország 1848 márciusában poliglott ország volt, vagyis legalább felerészben lakossága nem magyar anyanyelvű — mondta Kiss Gy. Csaba. — Március 15. a szabadság, az egyenlőség és a polgárosodás lehetőségét, nyitotta meg minden magyarországi nép számára. A horvátok, a felföldi szlovákok, a románok ugyanolyan lelkesedéssel, mondhatni eufóriával fogadták a szabadságot, a jobbágyság megszüntetését, azt a tényt, hogy az ország elindult a polgárosodás útján, mint a magyarok. Üdvözölték a 12 pontot, később az áprilisi törvényeket, ugyanakkor hozzátették a saját követeléseiket: kollektív jogokat kértek, saját nyelvük használatát. Annak, hogy ezt a magyar kormányzat nem értette meg, két oka is volt. Egyrészt az egyéni szabadságra épülő liberalizmus elve, amely szerint visszalépés lett volna a feudalizmus irányába az, ha a nem magyarokat kollektív egészként ismerték volna el (Horvátország kivételével), másrészt a birodalmi központ előszerettel próbálta a magyarok és nem magyarok közti ellentétet kiaknázni. Azért ne felejtkezzünk el Jellasicsról se... — A kép tarkább, mint hinnénk. Nem igaz, hogy a frontvonal a szabadságharc idején a magyarok és nem magyarok közt húzódott volna, hiszen Guyon Richárd katonái Branyiszlónál szlovák honvédok voltak, akik a szabadságharc mellé álltak, s ez érvényes a bánsági svábokra, vagy éppen a pesti polgárokra. Idézhetném Tormay Cecil „A régi ház” című regényéből azt a jelenetet, amikor Pest lövetése idején a német építőmester magyarra cseréli ki a feliratot irodáján, vagyis a magyarországi városi németség az ország ügye mellett állt ki. Igaz, az erdélyi románság egy része fölkelt a szabadságharc el- | len, ám a bánsági románoka j magyarok oldalán álltak. ! Március 15-ét még a képe- : ken is kizárólag piros-fehér - zöld zászlóval ábrázolják, de még a Nemzeti Múzeum elé is fölvonult 48-ban a szerb ifjúság, természetesen szerb zászlóval. A magyarországi zsidóság is nagy lelkesedéssel kötelezte el magát a szabadságharc ügye mellett, hiszen 48 megszüntette a vallási diszkriminációt, nem véletlen, hogy később a haynaui katonai rendteremtés bűnösnek kiáltotta ki a zsidóságot. Később azonban az erdélyi románság, a délvidéki szerbség egy része valóban szembefordult a magyar szabadságharccal. Vajon mi az oka annak, hogy az ön által említett egyszerűsített és így hamis kép él a köztudatban. — E hamis képre a szomszéd országok nemzeti mitológiájának szüksége volt; megpróbáltak olyan képet kialakítani, amelyben a magyarokkal szembenálltak. A sematikus kép tovább él, és oka nálunk és szomszédainknál ugyanaz: a múlt században szükség volt az úgynevezett nemzetállami mitológiára, amely azt föltételezi, hogy állam és nemzet egyenlő, vagyis egynyelvű államokat lehet létrehozni Kelet-Közép- Európában. Mindehhez pedig kellettek egyértelmű hősök, szobrok — Zágráb főterén Jellasics szobra látható. Ebben egyébként nem különbözünk a nyugati országoktól, ám én úgy gondolom, itt, Közép-Európában eleve lehetetlen volt — a kiegyezés után és 1918 után is — homogén nemzetállamot létrehozni, hiszen ez csak mások rovására, a velünk együtt élő nem magyarok, később meg a kisebbségi magyarok sérelme árán lett volna lehetséges. Mit kezdjünk mindezzel most, 1992-ben? — Egyértelművé kell tenni, hogy az 1918 előtti Magyarország nemcsak magyarok országa volt, el kellene fogadni, hogy mi egy vagyunk a közép-európai nemzetek sorában, hogy a szlovákok, a szerbek és a többiek is egy nemzet, saját kultúrával, ami persze nem igazolhatja azt, ha ők más rovására akarnak asszimilálni. Ma valamiféle nacionalista-antinacionalista diskurzus folyik; egyik oldalnak sincs igaza. A posztmodem korban nyitott nemzetfogalomr: lenne szükség, más nem is lehet, mert ha elkezdünk bezárkózni, akkor védekezni kezdünk, agresszívek leszünk, kevésbé leszünk alkalmasak együttműködésre. Türelemre, önkritikára van szükség mindkét oldalon. A legeslegrosszabbnak pedig azt tartom, ha a nemzeti identitás ügye belpolitikai kérdéssé válik, ha bármely politikai erő saját legitimációjára akarja ezt felhasználni. Erről vitatkozhatnak a szellem emberei, de párthoz való tartozásba ez ne játsszon bele. Erre pedig bőven láthatunk példát nálunk.. — Nemcsak nálunk, de az egész térségben! Ha horvát, szlovák vagy lengyel újságoj kát olvasna, látná a hasonló! Ságokat. Én a pártok közt ezt 1 személy szerint soha nem í éreztem vízválasztónak. Azért ■ is meg kell ismerni szomszédainkat — hiszen például magam is úgy látom, Csehszlovákiában most a választások előtt a pártok közt abban is van versengés, melyik jobb szlovák párt —, hogy lássuk: skizofrén nemzettudatunkkal nem vagyunk egyedül. Egyébként a kommunista korszak bűne is, hogy most a térségben ilyen módon került előtérbe a nemzeti érzés; a kommunizmus torz módon használta föl ezt, például Ceausescu és Zsivkov öszszeépítette a bolsevizmust és a múlt századi államnacionalizmust. Minderről többet kellene beszélni, sokat jelentene, ha közös párbeszéd alakulna ki ebben a kérdésben is a visegrádi háromszög országai közt. A kisebbségi kérdés ma természetesen másképpen vetődik fel, mint 1848- ban, hiszen az akkori Magyarország fele nem volt magyar, ma pedig nálunk kisebb számú és szétszórt nemzeti, etnikai kisebbségek élnek. Az persze, hogy kevesebben vannak, nem jelenthet jogszűkitést számukra. A kérdés tisztázásában a többoldalú makroregionális együttműködés, az európai integráció segíthet s egyfajta kétoldalú kishatár-kooperáció. Konkrétan mire gondol? — Hadd mondjam el egy utópiámat. Szentgotthárd közelében az osztrák és a volt jugoszláv határ mentén van néhány szlovén falu, a határ túlsó oldalán pedig egy tízezernél nem nagyobb lélekszámú magyar közösség. Közös, kétnyelvű gazdasági, kulturális és turisztikai sávot lehetne kialakítani ezen az egyébként gyönyörű tájon, nem kellene útlevél, közös közlekedési tervet, lehetne készíteni, s ugyanakkor beépülni az európai úthálózatba. Szép példája lenne ez két kis nép összefogásának. Mi ennek az akadálya? Egyáltalán: nagyon messze vagyunk egy ilyen együttműködés megvalósulásától? — Nem lenne különösebb akadálya, hiszen a ké: nép közvéleményében inkább rokonszenv él egymás iránt, bár a magyarok kevésbé ismerik a szlovénokat. Mint mondtam, nem XIX. századi sémákbam kellene gondolkodni. hiszen a határ fogalma ma egészen mást jelent, mint 100, 50 vagy 30 évvel ezelőtt: létezik a modem kommunikáció, vágy éppen a k'ornyezeiszennyezési veszélyek is közösek. Nem biztos egyébként, hogy olyan messze vagyunk ettől az utópiától, sokszor úgy érzem, cé!pesszimisták vagyunk. Az elmúlt évtizedekben nem volt szabad a határon túli magyarokról beszélni — ezt saját, személyes példáimmal, cenzúrázott soraimmal bőségesen igazolhatom —, most ez fölszabadult, s furcsa reflexként mindenki inkább az ottani magyarok sérelmeiről, a szélsőségekről akar írni. Az arányokkal van baj. Észre kellene venni olyan szellemi emberek megnyilatkozásait is, akik tudják: az együttműködés kikerülhetetlen. S azt is fontolóra kellene vennünk: messziről — mondjuk Párizsból — nézve a szlovákok és magyarok majdnem egyformák .. . Török Katalin
