Hungarian Press Survey, 1992. március (8212-8232. szám)

1992-03-16 / 8221. szám

Hitel, 1992.irárc.4.

}

u

szükséges bírósági bejegyzésről szóló jóváhagyó végzést csak hosszú huzavona után, 1941. január 30-án továbbították. Február 2-án már a választmány „letárgyalta az ügyviteli szabályzatot, meghatározta a Szövetség közelebbi célkitűzéseit, és a szűkebb vezetőséget ellátta a szükséges felhatalmazásokkal". Ekkor indult meg a Szövetség szervezeti kiépítése és a tagtoborzás is. A Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség elnökévé Kramer Gyulát, főtitkárává Blazsek Ferencet, igazgatójává dr. Hegedűs Lászlót, fótisztviselőjévé Hornyik Jánost választották, irányításukkal indult meg a hatalmas munka. Nyolc hónap alatt a DMKSZ-nek 130 működő szervezőbizottsága 71 815 tagott gyűjtött a szervezetbe. A Szövetség egyszersmind 151 magyar egyesületet is bejegyzett, így a taglétszám „meghaladja a negyedmilliót”.

Az 1941. december 15-i választmányi ülés voltaképpen az „intézmény" létrehozása érdekében végzett szervezőmunka feletti számvetés pillanata volt. A Szövetség munkája tíz „szakosztályra" tagolódott, s felölelte a társadalmi, gazdasági és művelődési élet egészét. A (I.) Szervezési és adminisztrációs osztály mellett működött a (TI.) Népművelési osztály, az (ül.) Irodalmi szakosztály a Szenteieky Társasággal és a Kalangyával, a (IV.) Délvidéki Szépmíves Céh, a (V.) Zeneművészeti osztáty, az (VI.) Ifjúsági osztály, a (VH.) Gazdasági osztály, a (VEI.) Sportosztály és a Délvidéki sportrepülő egyesület, a (IX.) Műkedvelő (színjátszó) osztály és az (X.) Egyetemi és főiskolai hallgatók szakosztálya.

atalmas munka várt tehát DMKSZ-» re; új munkalehetőségeket kellett teremteni a magyarságnak, meg kellett találni a gazdasági felemelkedés lehetőségeit - e tekintetben a falu állt a figyelem középpontjában -, ki kellett építeni a magyar iskolarendszert, újra kellett szervezni a sajtót és a kiadótevékenységet. „Nem akarunk tudatlant, nem akarunk éhezőt látni..." - fogalmazta meg Tolnay János, a népművelési osztály elnöke, majd hozzátette: „... tudjuk, a tudatlan és a továbbművelés lehetőségeitől elzárt tömeg csak terhet jelent a nemzet belső életében, és alulmaradást a népek versenyében."

A kisebbségi sorsban eltöltött két évtized alatt a magyar gyerekek 15-35 százaléka „nem tanulhatta meg a magyar írást és olvasást, egyrészt mert nem volt lakóhelyén magyar iskola, avagy onnan a névelemzés kirekesztette". Tény továbbá, hogy „e 22 év magyar iskolát járt tanulói” sem ismerhették meg nemzeti történelmünket és hagyományainkat, irodalmunkat és kultúránkat. Mindezek pótlására „nemzetmentő tanfolyamok"-at szerveztek, melyek a népdalok és a néptánc tanítását is célul tűzték ki. *

Különös jelentősége volt az Irodalmi szakosztály megszervezésének, mely egyszerre biztosította a Szenteieky Társaság működését és a Kalangya biztos megjelenését is. A DMKSZ ezzel a gesztusával lehetővé tette az irodalmi és a szellemi élet továbbfejlődését, s mintegy „harminc író munkásságának biztosított teret és közlési lehetőséget". A beszámoló rámutat, „nem is annyira tanulságot akarunk nyújtani az érdeklődő közönségnek, hanem elsősorban kifejleszteni és megerősíteni az öszszetartás, az egymásrautaltság érzését...” Hasonló feladatot vállalt a Délvidéki Szépmíves Céh is, mely a legjelentősebb festőket és művészeket szólította soraiba. Legsikeresebb vállalkozásuk az 1942-ben megtartott budapesti tárlatuk volt.

A Gazdasági osztály érdekképviseleti szerveként létrehozta a Bácskai Gazdasági Egyesületet, és támogatta a Hangya Szövetkezet működését. „Az elmúlt 22 év alatt - hangzott el dr. Falcione Árpád elnöki beszámolója elején - számtalan kísérlet történt, hogy magyar gazdáinkat egy átfogó szervezetbe tömörítve és gazdaságilag megerősítve ellenállóbbá tegyük a jugoszláv politikával szemben, mely minden erejével a magyar gazdatársadalom tönkretételére törekedett." Rámutat, csak a német kisebbség gazdasági szervezkedését engedélyezték, ennek eredményeként vált gazdagabbá a svábok közösségi élete is. A németek érdekképviseleti szövetségét felettébb hasznosnak tekintette.

A peremvidéki magyarság a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetségbe tömörülve - a legkiválóbb értelmiségi vezetőinek irányításával - soha nem tapasztalt lelkesedéssel kísérelte meg pótolni mindazt, ami több , mint két évtizedes kisebbségi sorsában életéből elveszett. Elveszett, mert az új hatalom régi értékei megőrzésének a jogát is elvitatta tőle. Mint ahogyan elvitatta az ezt követő ötödfél évtized során is, gyarmati kiszolgáltatottságba taszítva a magyarságot.

A délvidéki magyarság 1941-ben létrehozott „kis parlamentje” három évig gazdag és szerteágazó tevékenységet folytai ott, s mindvégig távol tartotta magától a hozzá egyébként is méltatlan indulatokat. 1944 őszén vezetőit mégis a legsúlyosabb vádakkal illették, sorsuk tehát megpecsételődött. S mivel a szerb megtorlás elsőként az értelmiséggel számolt le, a Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség vezetőségének tagjai közül sokat kivégeztek, másokat menekülésre kényszerítenek. A háború után a magyar kisebbség teljes kiszolgáltatottságban várta, hogy döntsenek sorsáról. Maradt három főiskolát végzen tanítója, s a reménye, hogy a vele történtek után is megőrizheti tiszta emberségét. □