Hitel, 1944 (9. évfolyam, 1-7. szám)
1944 / 3. szám - Szemle - Entz Géza: A székelyföldi ösztöndíjas festők kiállítása
176 Szende éveiben meginduló és az első világháborúig virágzó nagybányai iskola. Alkotásaiban először érezzük a magyar hegyek, völgyek, erdők, mezők otthoni szavát, a szót, mely művészetünknek meleg hazai csengést adott. Csak helyeselni lehet tehát kultuszminiszterünknek, Szinyei-Merse Jenőnek azt az elgondolását, hogy napjaink festői számára is lehetővé teszi a magyar táj megismerését és értékeinek művészi kiaknázását. Erdély valóban liülönösen alkalmas arra, hogy csodálatosan változatos vidékei és a bennük bontakozó ezerarcú élet művészetünk friss és mély kiteljesedésének tovalendítőjévé váljék. A Műcsarnok VII. kiállítása a vallás- és közoktatásügyi miniszter székelyföldi ösztöndíjában részesített festők legújabb műveit mutatta be. A tárlat elé nem mindennapi várakozással néztünk. Ezt a fokozott érdeklődést nemcsak a szellemi tartalom eleven erdélyi kapcsolatai indokolták, hanem az a körülmény is, hogy a bemutatásra került festmények a Szépművészeti Múzeumban való szereplésük után kerültek Kolozsvárra. Sajnos, a várakozás és az eredmény nem volt arányban egymással. Tisztában vagyunk azzal, hogy a kezdeményezés azonnal teljes sikert ritkán hozhat. A fentebb érintett esztétikai és nevelői elvtíc a legjobbat, a fejlődés végső kiteljesedését körvonalazzák. Kétségtelen túlzás lenne a székelyföldi ösztöndíjasoktól rögtön az induláskor azt a színvonalat megkövetelni, melyre a nagybányaiak évtizedes odaadó munkával emelkedtek. A kiállításról azonban az a benyomásunk, hogy a szereplő művészek túlnyomó része egyáltalán nem tudta sem megérteni, sem átérezni: mit jelent magyar tájaink egyik legjellegzetesebbike a festészet szempontjából. A legtöbben alig jutottak a felületnél mélyebbre. Hegyeket, fákat és mezőket vetettek vászonra vagy papírra, házakat, állatokat és embereket zsúfoltak egybe vagy szórtak szét anélkül, hogy a vidék és az ott pergő élet szelleméből valamit is adtak volna. Egy egész sor teljesen konvencionális kép nézett le a falakról. Róluk a régi, enyhén impresz- szionisztikus naturalizmus rózsás vagy narancsszínbe játszó édeskés köde terjengett szerteszét. E festési modor 1900 körül újdonság lehetett, ma már fejlődésre képtelen, üres ismétlés. Az émelygős zöldekkel, kékekkel, lilákkal tarkálló Békás-szoros vagy Hargita díszletként hat, a formálc és színek mögül hiányzik az elhitető erő. Máshol arcok és alakok tűnnek fel esetleg székely viseletben, de székely lelkiség nélkül. Előfordul az is, hogy a művész sajátos látásmódjából indul ki ugyan, de az előtte dobogó valóság az ő számára puszta eszköz, vonalak és színfoltok értelmetlen tömege, melyet képpé szerkeszt s nem tudja vagy nem is akarja észrevenni, hogy az, amit csupán nyersanyagnak használ, történelmi és szellemi hagyományoktól megszentelt rög és élet. A kiállítás legnagyobb hiánya tehát az, hogy sem a művészet, sem a magyar lelkiség szempontjából nem hozott legalább bíztató ígéretet. A RÉSZLETEKRE TÉRVE hat művészről kell külön megemlékeznünk. A nem erdélyiek közül egyedül Muhoray Mihály az, aki megtalálta az élményszerű kapcsolatot azzal a földdel és néppel, mely kincseit előtte feltárta. Ecsetvonásai alatt megelevendik a csíki hegyek hatalmas, lenyűgöző szerkezete: a tömegeknek és vonalaknak az a bámulatosan fenséges hullámzása, mely rabul ejti a fogékony lelket. A fehér felhők szántotta égbolt kékje alatt felharsan a rét zöldje, de a világító friss színek elhalnak a fenyők fekete árnyékában vagy az alkonyat hűvös, barna fényében. Muhoray nagyszerűen kiaknázza a beszédes részleteket. A havasi legelőn végigkígyózó fehér ösvény, egy-egy szeszélyesen kanyargó fasor vagy mélyen bevágódó patak óriási távlatokat njdt meg előttünk. De a székelység élete is érdekli. Csíkmenaság zegzúgos utcáin keménykötésű emberek
